Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend
2. A birodalom mint világállapot halott. A második ezredforduló világa „nem fér el” már sem a városokból organikusan kinövő politikai világbirodalmak, sem a modern nemzetállamok politikai erőszakával megteremtett „tőkés birodalmak” keretei között. Sőt, a világ, ahogyan manapság létezik, immár a történelemben sem fér el. Mind körülményesebben határozható meg a történelem világaként és történelmi világként. Mindinkább kibújik a történeti múlt és jövő szorításából s elmerül a „globális falu” elektronikus reálidejében. A történelem mint a „világba vetett”, „Istentől elhagyott” modern egyén és modern nemzetállam önteremtési kísérlete lezárulóban van, anélkül persze, hogy ez valamiféle visszatérést jelentene az archaikus vagy vallási világállapotba. A világ mind kevésbé vallási, kulturális vagy politikai meghatározás (a törzs világa, a szent birodalom világa, a nemzet és a gyarmatbirodalom világa), s mindinkább puszta gazdasági tény: van, anélkül, hogy bármilyen vallási vagy politikai teremtő akarat létezni és megújulni segítené. Spirituális, sőt politikai értelemben nincs többé „a” világ. Egykor a törzs, a birodalom, a nemzet „a” világnak tekintette magát, akár az elzárkózásban, akár a kiteijeszkedésben találta is meg „a„világ megőrzésének és fenntartásának kulcsát. „A” világ mostantól csak a piaci gazdaság, a „pénzközösség” anyagi viszonyokban, érdekekben és intézményekben materializálódott világaként létezik. A szó spirituális értelmében tehát nem világként, jóllehet nem is káoszként. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „a” világ, vagyis a spirituális, s utóbb történelmi és politikai értelemben vett világ megvalósulásának egyedüli pozitív formája ez. Nem kizárás és nem bekebelezés, de ennyiben nem is „a” világ, inkább „a” világ vége. Az, amit spirituálisán gyakran világvégének lát és így is él meg korunk embere, valójában „a” világ vége. Valamiképpen úgy, ahogy József Attila egyik töredékében elgon- doltatik: „Valamikor volt a tett. / Ebből lett a gyűlölet, / Abból pedig szeretet, / S a világnak vége lett”. S valóban „a” világnak, vagyis a mindenféle kizárásnak és bekebelezésnek éppenséggel a szeretet vethet véget. De nem az erkölcsi parancsként megfogalmazott, hanem a világállapot megváltozásából fakadó. A létrejött emberiség világa nem lehet „a” világ, s ennyiben nem lehet spirituális meghatározás sem, nem lehet az ember világa. Ez azonban nem feltétlenül jelent embertelenséget és nem jelenti a spritualitás végét, csupán más alapra helyeződését. „A” világ vége azt jelenti, hogy o világ ténnyé vált és ez a tény - mindenféle spirituális erőfeszítés vagy politikai kényszer nélkül is — minden egyes ember számára tény, bármit is kezd vele. „A” világ azonban mostantól - s éppen a világ anyagi és dologi összefüggésrendszerré vált ténye alapzatán — annyi van, ahány világot teremteni képes individuum. „A” világ sem mint vallási fundamentum, hitbéli evidencia, sem mint politikai kapaszkodó vagy kényszer nem létezik többé. Aki tehát kívülről várja „a” világ eljövetelét, vagy a maga által teremtett világot akarja „a” világként rákényszeríteni másokra, netán valamely párt vagy állam jelenik meg „a” világként, hogy „a” világ totalitárius kalapácsával szétverje a világ tényét, az bajban lesz és bajt csinál. Aki magamaga nem képes megteremteni világát, „a” világot, az valóban világ nélkül marad, az valóban világtalan lesz, az valóban elveszett. A világ ténye csakugyan „üres”, nélkülöz minden „teremtettséget”, minden spirituális alapot, nem „organikus” és nem alkot szemlélhető totalitást sem. Ebből azonban nem következik még, hogy a világ ténye egyben, a „teremtett világ”, a spiritualitás tagadása is. Nem következik tehát az sem, hogy modern egyének vagy politikai közösségek „káoszként” és „Gonoszként” spiritualizálják és heroikus-értelmetlenül vagy vérszomjtól részegen nekirontsanak s lerombolásával 63