Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
klasszikus szabályát, hogy megértsük mély értelmét, innen az egész dramaturgiát, és innen a közönség figyelmének titkát is. És ha már az Oidipusról beszélünk: aki a pillanatban, a pillanatnyi helyzetben elmerülni tud, és ezért ismeri a múlt és jövő titkait: a jós. 5. így történt, hogy Kerényi Károly Görög Mitológia című gyönyörű könyvéből bevezetőt szerkesztettem-plagizáltam az előadáshoz. Ruszt és a Függetlenek tradíciója, hogy az előadás kezdetén a játsszék, a társulat megjelenik a színpadon, ez ma már nálunk természetes, kezdjük mi is így. Tehát a színen játsszék, egyikük előlép, és szól a közönséghez: Oidipus történetét szeretnénk elmondani nektek, régi-régi történetet, amelyben egykor a bölcsnek mondott görögök hittek, a régi történet egyik változatát, hisz voltak, akik másként mesélték. A történet hőse Oidipus, ez a név azt jelenti: „Dagadtlábú”. Volt, aki ezt a nevet is másként értette, mint ahogy volt, aki a nagy istenanya egyik földből született fiának tartotta őt, innen eredtek volna pl. Oidipus híres dührohamai. De a mi történetünk szerint nem így van. Oidipus dührohamai, mi úgy látjuk, talán éppen hatalmas fegyelméből eredtek, és nagy okosságáért fizetett ezekkel. Tehát Oidipus király történetére próbálunk emlékezni, hallgassátok meg. Az ember az iszonyatostól való félelmében gyakran rohan az iszonyatosba. Oidipus is egy átok elől menekülve érkezett Kadmos városába, Thébába, éppen akkor, amikor a város népét a közeli Phikion-hegy szörnyetege, a Szfinx, a „fojtogató”, a „kemény dalnok”, a „szárnyas csodalény” szorongatta és tizedelte, a leányfejű, hatalmas oroszlán, a ragadozó oroszlánszűz, akit az Alvilág küldött Théba ellen. Mindennap összegyűltek a thébaiak a város főterén. Ott ült egy oszlopon a Szfinx, hogy kiszemelje áldozatát, és mindennap találós kérdést adott fel nekik. S amikor a thébaiak hiába törték a fejüket, nem tudták a rejtvényt megfejteni, akkor elrabolt egyet-egyet a város legszebb igái közül, és megfojtotta. Úgy énekelte a találós kérdést, akár egy jóslatot: „Van egy kétlábú a földön és egy négylábú, ugyanazzal a szóval nevezett, és háromlábú is. Minden élőlény közül, ami a földön, a levegőben és a tengerben mozog, egyedül ő változtatja alakját. Akkor halad a leglassabban, amikor a legtöbb lábon jár.” A thébaiak nem tudták a választ, hisz ők azt a talányt sem értették, a bölcs szavát, amely intésként volt bevésve a delphoi Apollón-templom előcsarnokában: „Ismerd meg magadat!” - s amelynek megoldása: „Hogy ember vagy!” Régi vázaképeken és gemmákon látjuk Oidipust, amint a talányon töpreng, szemben az oroszlánszűzzel. Oidipus gondolkodott, gondolkodott. Mi lehet ez: „... és háromlábú is”? ,Az emberre gondoltál!” - kiáltott föl -, „aki alighogy megszületett, először négylábú, míg a földön mászik ide-oda, amikor pedig öreg lesz és háta meggörnyed az aggkor terhe alatt, s harmadik láb gyanánt botot használ, háromlábú is!” Amikor a szfinx ezt hallotta, az oroszlánszűz, noha szárnyas lény volt, levetette magát oszlopáról, öngyilkos lett. Egy régi vázaképen azt is láthatjuk, hogyan adta meg neki Oidipus könnyű dárdájával a kegyelemdöfést. Oidipus tehát megoldotta a talányt, feloldotta Thébát az Alvilág átka alól. Győzelmének díjaként Iokasté királynő kezét kapta, aki az utolsó Labdakida-király, Laios özvegye volt, Menoikeus leánya, a hatalom forrása Thébában. Sokáig békében uralkodtak. így lett Oidipus bölccsé. Egyúttal a világ legbalgább királyává is lett, de ebből semmit se sejtett. A különös lényben, amit a Szfinx találós kérdésben feladott, saját magára ismert, de azt nem ismerte föl, hogy mi az ember, az emberi sors cseleit, melyeknek ki van szolgáltatva a halandó, nem úgy, mint a sorstalan istenek! 11
