Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
És ekkor jött Thébába a Dögvész. A nép az esdeklést jelképező olajágakkal megjelenik Oidipus király színe előtt: ... és folytatva megszólal a Kar első embere: „Igen, hazánk uralkodója, Oidipus...” „Emlékezünk” önmagunkra, ez a rituális színház ma. Meséljük hát el a történetet, a Kar kezdő mondatai legyenek „átmenetiek” az emlékezésből, a prológus szövegmondásából a megjelenítő játékba. Teljesen jelen a játékban, „benne”, csak Teiresias jelenetében leszünk majd. Lassú és súlyos először minden, mert fel kell idézni a történetet, ez a realitás, ehhez kell megnyernünk, aki közénk ült. A szöveget mondjuk tisztán, hangosan és világosan. Mint egy szertartáson, de ne profi papok legyünk, inkább csak ministránsgyerekek... Lassan és meggondoltan. Volt próba, amikor Kaszás Gézával mindig megismételtettem a partnerek utolsó mondatait, csak azután mondhatta a választ: ez jó volt, ez a lassúság, Oidipus megrágta a mondandóját, felelős volt és megfontolt. Ne felejtsétek: itt mindenki figyel a másikra! Itt mindenki komolyan veszi a másikat! Ezek mint az indiánok! (Kocsó-Teiresiasnak pedig dadognia kell!) Színészek, ennyi az egész: itt egy kis közösség vezetői összejönnek, hogy megoldjanak egy végzetes helyzetet. Megkapják a feladatot a jóshelyről: meg kell találni a gyilkost. Mind megtesznek mindent, hogy ez megtörténjék. Összefognak. Komoly, felelősségteljes tárgyalást és nyomozást nézünk végig. A tárgyalás menetét hirtelen és váratlan indulatok, ellentétek zavarják össze, a résztvevőkről mindenféle kiderül, de akkor is tovább kell mennünk, mindig akad, a Karban, vagy a szereplők között, aki elég komoly és nyugodt, hogy emlékeztessen: erre nincs idő, a Várost meg kell menteni! És hogy ehhez erejük legyen, no meg hogy el tudják viselni szenvedéseiket, imádkoznak. Csak annyit kell tudnunk, hogyan halad előre a tárgyalás, a tanakodás, lépésről lépésre; hol, mitől-meddig zavarodik össze; majd hogyan halad tovább ismét; hogyan változnak az egyenletesebb tárgyalási tempó és az akadozó vagy éppen felvi- harzó szubjektív szakaszok; a beálló csendek, a türelmes várakozások és a szenvedélyek ordításai akár, amelyeket a közösség türelmesen és tapintatosan eltűr: a dráma csak ennyi. A megoldásig. Akkor... dolgunk végezetten távozhatunk. Nem szabad félni attól, hogy unatkozni fognak. Nem fognak unatkozni. Az előadás végén a színész, aki az emlékezés prológját elmondta, újra a közönséghez fordul: Sophoklés drámája itt befejeződik. A vak Oidipus sokáig, sokáig koldulva vándorolt az országutakon, két lánya, Antigoné és Isméné vezette őt, míg Kolónosba ért, az Alvilág küszöbéhez, a szent helyre, ahol a delphoi jóshely szavai szerint be kellett fejeznie életét. A kínok útjának végcéljánál a város ura, Théseus kegyelemmel befogadta. És eljött az idő, amikor Zeus megadta mennydörgésével a várt jelet. Ekkor a vak egy meredek szakadék szélén leült egy üreges körtefa és egy kősír közé, ledobta piszkos ruháit, felszólította leányait, hogy mosdassák meg és öltöztessék fel, ahogy halotthoz illik. Majd velük együtt zendített rá a siratóénekre. „Halljad, halljad Oidipus! Miért váratsz bennünket?” hallották ekkor borzadva Oidipus kísérői egy isten hangját. Csak Théseusnak volt szabad látnia, ami ezután következett. Még sokáig állt ott, s eltakarta arcát. Oidipus eltűnt. Vázaképeken látni, hogy ifjú férfiak és ifjú asszonyok közelednek Oidipus sírjához. Áldozatot mutatnak be a hérosznak, akinek a szenvedései, ha saját hozzátarto12
