Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!

szövegek alkotására nem vagyunk képesek. Erőnk az értelmezésben van.... Az a ritka helyzet támadt, hogy az elsődleges ihlet a felfogásban van. A mű mellékes is lehet, csupán azért készítették, hogy legyen miből kiindulni. A magatartás nem jelenti a mű iránt tanúsított alázat hiányát, inkább a mű által elmulasztottak iránt tanúsított feltétlen alázat komolyságát... A hitelesség kérdését szigorúbban vesszük. Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni... A mű bármely tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern művészet egyetlen kérdése.” (Hamvas Béla)

Az Oidipus volt az alkalom, amikor felfogtam, hogy kommentár nélkül a közönség tájékozatlan. Ezeknek mindent meg kell magyarázni, a drámában elrejtett és beépített felvilágosításokra nem figyel, meg se hallja, mint ahogy feleslegesek a szokott bejelentések, hogy ki „közeleg” éppen. A közönség ma nem képes természetesnek elfogadni, hogy bárki csak úgy odatoppanjon elébe, és „úgy tegyen, mintha”.

És be kellett vallanom: kommentár nélkül én se tudok megszólalni úgy, hogy a közönség rámfigyeljen, és hogy igazat mondjak, kommentár nélkül én is hazudok! Ha nem tisztázom azonnal a helyzetünket, közönség és színész, akkor vagy azt gondolják, hogy én is hiszek az istenekben, legalább is, hogy ezt akarom elhitetni, vagyis hazudok, vagy azt gondolják, hogy az Oidipus királyban valami ravaszdi célzást rejtettem el. Muszáj tisztáznom személyes viszonyomat Oidipusszal, és a közönséggel, ahhoz, hogy képet hozzak létre, előbb kommentárra van szükségem. „Keretre.”

(„Igaz, a képet csak a történet teszi érdekessé. De a történet csak a kép kedvéért születik. A kép: olvadó hóember, minden pillanatban látom, mi volt előbb és látom, mivé pusztul a következő pillanatban” - idézem egy barátom szavait. Ez a legmagasabb fokon: Racine.)

A,jelenidő” kérdése ez. A színház maga a,jelenidő”, alkotás, mű és közönség, létrehozás és hatás egyazon pillanatban. A színház az eleven „kép”: ami épp előttem van.

Brecht „epikus” színházról beszél. Csakhogy az ő kommentátorai, feliratai és szongjai éppen hogy egyidejűséget teremtenek, a sztori csak az elmesélő jelenén keresztül valósul meg. A sztori csak a képen belül folyik, alá van rendelve az állóképnek, a jelennek, a pillanatnak. Szentkuthy Miklós sokszor gondolta és vallotta magát ripacsnak, színésznek, színházi embernek. De amikor „színházi” akart lenni, legfeljebb commedia dell’arte kanavászokat írt, nem színdarabot. Az ő „igazi” könyvei mind kommentárok, Casanovához, Gendzsihez, „a” regényhez, „a” szerelemhez, Szentkuthy igazi hangja a kommentár hangja. Ha valaki színpadra akarná alkalmazni, innen kellene kezdenie. (Szentkuthy éppúgy csábít a dramatizálásra, mint Rejtő Jenő, és éppúgy lehetetlen dramatizálni.)

Szentkuthy tévedett, nem gondolta végig, mi is a dráma. De talán azt se, hogy „a regény”, Prae ide vagy oda. Én azt hiszem, hogy itt válik ketté Szentkuthy pályája a Vallomás és bábjáték után. Én jobb szeretem azt, ami előbb született. A kommentár-korszakot. De ezt csak közbevetőleg... mint a „kép” és a „cselekmény”, a színpadszerűség stb. körüli zavarosságok példáját.

Éppen itt van előttem Thomas Bernhard egyik remek könyve, A menthetetlen. Mit tesz Bernhard? Addig beszél egyhelyben és egyidőben, addig topog körbe-körbe, amíg megfejt egy állóképet, hogy ez sikerüljön, azért kénytelen elmondani mindenféle sztori-elemeket is. Az egész regény kommentár, nem „történet”. A kommentár pedig: nyomozás! Innen kell valahonnan megközelítenünk az idő- és helyegység

10