Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
filozófia próbaköve lehet az igazságosság artikulációja a nemzetközi viszonylatokban, melyek sajátosan vetik fel a politikai döntőbíráskodás, a demokrácia és a nemzet, a szuverenitás kérdését a nemzetközi viták megoldásában. Miközben a nemzetközi hatalomgyakorlás erkölcsi tartalmait kutatja, Bibó azt mérlegeli, hogyan jöhet létre egy olyan konstelláció, melyben a nemzetközi jogot „komolyan lehet venni”, hogy Dworkin híres könyvének címét parafrazáljam. Lehet-e tényleg komolyan venni? Bibó e tanulmányában a nemzetközi közösség szerkezetének történeti alakulását szemügyre véve mutatja be, hogy a monarchikus legitimitás keretei között miért működött a nemzetközi államközösség eredményesebben, mint az I. világháború után. Az önrendelkezés elve, melynek történelmi jelentőségét a szerző itt is és egyebütt is hangsúlyozza, mivelhogy „demokratikus és szabadságigényű elv”, szerinte éppen erkölcsi és demokratikus meghatározottságánál fogva sajátos nemzetközi szerv létrehozását igényli. Ez bizonyítaná, hogy a nemzetközi közösség nemcsak meghirdette az önrendelkezés elvét, hanem számolva annak antinomikus következményeivel, kötelezettséget is vállalt alkalmazásáért. Ezen fórum, pontosabban nemzetközi politikai döntőbíróság, arra lenne hivatott, hogy az önrendelkezés elvét alkalmazva teremtsen meg nemzetközi keretekben is működő legitimitásokat. Bibó olyannyira fontosnak tartotta e pártatlan döntőbíróság működését, hogy a nemzetközi viszonyokban megvalósítandó áttörés lehetőségét is hozzá kötötte: a nemzetközi integráció csak itt, e pontban kezdődhet el. Minden, a távolabbi jövőbe posztulált állapot intézményesítése hiábavaló marad, ha a nemzetközi közösség nem teszi meg e kezdeti lépést. Elismeri ugyan, hogy a kettévált országok esetében nem elegendő sem a nagyhatalmak együttes fellépése, sem a pártatlan döntőbíráskodás, hanem szükség mutatkozik a szembenálló felek belső tisztulására is, de mindettől függetlenül érvénnyel bír, hogy a politikai viták nem oldhatók meg sem a „meleg háború”, sem a „hideg háború” eszköztárával. III. Már a tanulmány elején jelzi a szerző az önrendelkezéssel kapcsolatos gondok velejét: a politikai viták nem akörül forognak, hogy a területi sérthetetlenségre utaló jog fennáll-e vagy sem, mivel senki sem kérdőjelezi meg a jog létét, a probléma lényege az, hogy ki lehet az alanya e jogokra vonatkozó hivatkozásoknak. Amióta a jugoszláv egyesülés a napirenden szerepelt és dokumentum formát öltött, így már az első ilyen jellegű dokumentumban, az 1917-es Korfui-deklarációban is, az önrendelkezés az érdeklődés középpontjába került. Tanúsíthatom, hogy ma sincs olyan kérdés, amely nagyobb súllyal esne latba a jugoszláviai politikai és értelmiségi diskurzusban, ha a krajinai vagy a boszniai szerbek státusáról esik szó. Bárhogyan is értelmezzük az eseményeket, rábukkanunk erre a témára. Aligha akadhat olyan nemzetközi-jogi kategória ugyanakkor, amely több vitát kavarhatna a dolgok jelenlegi csillagállása közepette. Sokak számára meghatározó erejűnek bizonyult a Jugoszlávia-értekezlet elnöklője, Lord Carrington által prezentált dokumentumában (Treaty Provisions for the Convention) előirányzott elv, miszerint Jugoszlávia szétesését követően a szuverén és független köztársaságok olyan nemzetközi szubjektivitásra tehetnek szert, amilyen értelmű igényt nyilvánítanak ki ezt illetően. Az elv kidolgozását az értekezlet tanácsadó szerveként működő Badinter-döntőbíróság valósította meg, melynek értelmezési eljárása egyúttal mértékadónak bizonyult a nemzetközi közösség együt59
