Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
tes fellépésében is. Híressé-hírhedtté vált megállapítása szerint Jugoszlávia a „szétesés állapotában leledzik”, ellentételezi a valamikori Jugoszlávia keleti részében még ma is vallott véleményt, miszerint az ország nem omlott szét, csupán egyes köztársaságok váltak ki belőle alkotmányellenes módon, s azt a kötelességet róva rá a valamikor köztársaságokra, hogy jussanak el a megegyezésig minden olyan kérdésben, mely Jugoszlávia szukcessziójából származik. E kétségtelenül politikai színezettel is rendelkező megállapítást több oldalról támadták, nemcsak Jugoszláviában, noha nyilvánvalóan itt a legerősebb azon érzés, hogy a döntőbíróság munkájához fűzött várakozások nem teljesültek be. Ezek szerint a nemzetközi jog alapelveivel ellenkezik, hogy valamilyen szerv előlegezi a szukcesszióra való jogot, s egyúttal figyelembe nem véve a szituáció érintettjeinek véleményét, valamint a méltányosság elvét, anticipál egy politikai megoldást, azaz, a folyamat végeredményét, ami kívül esik kompetenciáján. Hogy a nemzetközi közösség ahelyett, hogy pacifikálta volna a nemzetek közötti viszonyokat, megjutalmazta a lázadást és külső államteremtő erőként lépett fel az elszakadt köztársaságok, a valamikor föderális egységek önrendelkezési jogának vonatkozásában. Hogy a szövetségi államban maradni kívánók áldozatai az önrendelkezési jog ambivalenciáinak. Hogy a nemzetközi közösség fellépése erősebbnek minősítette a szukcesszióra való jogot az ország fennállása iránti lojalitásra való jognál és a belső, adminisztratív jellegű határokat nemzetközi határokká transzponálta, s ugyanakkor a nemzetközi közösség megkérdőjelezi az önrendelkezési jogot azon náció esetében, amely legitimitással bíró államát és áldozatait falazta be a közös állam Déva várába. Bizonyos értelemben a folyamatszerű igazság, a párbeszéd érvényesítését kérik számon a nemzetközi közösség orgánumaitól. A döntőbíróság jelentése utáni időszakban Szerbiában jellegzetesen az a szociálpszichikai állapot uralkodott el, amit Bibó is említ több ízben, hogy „mindenkitől elhagyatva kell megvalósítanunk érdekeinket, de mindenre képesek vagyunk”. A jelzett elégedetlenség része a jugoszláv officiális ideológia által is hathatósan támogatott nézetnek, miszerint Jugoszlávia áldozata a bipoláris világ után kialakítandó, merőben igazságtalan retorika, az emberi jogok ideológiájának nevében megrendszabályoztak egy egész nációt. Hiszen ez az ország a Szovjetunió összeomlásával elveszítette korábbi, jelentős geopolitikai szerepét, ezenkívül a német egyesítés bekövetkeztével megbillent hatalmi egyensúlyának is a kárát vallotta: Jugoszlávia a megbüntettetés példájául kellett hogy szolgáljon a kelet-európai fragmentizáció szempontjából. Nem kevesen vannak azok sem, akik ezen nemzetközi diszkrimináció mögött egy, a szerb globális érdekeket sújtó, kedvezőtlen megkülönböztetés folytatását, a nemzettel szembeni átfogó és sötét összeesküvés betetőzését sejtik. A vádak özöne mögött vörös fonálként húzódik az a vélemény, hogy a döntőbíróság a jószolgálatok nyújtása, a rendezés realizálása helyett, mély sebet ejtve az igazságosság testén, egy nem-pártatlan politikai döntőbíróság szerepét játszotta el, s ez a boszniai háború kirobbantásában gyújtóanyagnak bizonyult. Ezzel szemben állnak azok, akik nem a döntőbíróság megállapításait nehezményezik, hanem mélyen elégedetlenek azzal az állapottal, hogy a nemzetközi közösség nem mutat kellő készenlétet döntéseinek érvényesítésére. Ezáltal utat nyitott a kibúvás, a hol termékeny, hol terméketlen ravaszkodás, az időhúzás, a döntések végrehajtásának meghiúsításai előtt: kézenfekvő, hogy a jugoszláv helyzetben tanúsított tehetetlenség a negatív példa erejével bír minden posztkommunista konfliktusra nézve, melyet az önrendelkezés elve alapján és nemzetközi döntőbíróság segédletével kívánnak rendezni. Az effajta tehetetlenség az álláspontok olyan megmerevítését eredményezi, amely kizárja minden racionális dialógus lehetőségét és kevés reményt nyújt arra, hogy a közeli jövőben előrehaladást tapasztalhatunk ezen a téren. 60
