Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
kisállamok nyomorúsága című, híres esszében nyertek később végső formát, hanem inkább egyes, az utókor által viszonylag elhanyagoltabb, elméleti jellegű fejezetekre, valamint és mindenekelőtt A német hisztéria okai és története című, hosszabb résztanulmányára, amelyről írója így vélekedik pályafutása végén: „még sohasem volt olyan konstelláció, amelyben megjelenhetett volna”, pedig alkotásai közül „talán legeredetibbnek és legszellemesebbnek mondható, ami ugyanannyi veszélyt is jelenthet, mint előnyt” (Bibó 1990:245). Ennek megfelelően a Német hisztéria idehaza mindmáig visszhangtalan maradt. Az egyetlen kivételt Kenedi János gondolatgazdag írásai jelentik annyiban, hogy a hisztériaelemzést alkotó módon alkalmazzák a kádárizmus és a rendszerváltás viszonyaira (Kenedi 1991 és Kenedi 1992). Az eddigieknél nagyobb súlyt szeretnék fektetni Bibó egyetemi és egyéb előadásaira, valamint kéziratos jegyzeteire is, mert ezek betekintést engednek a bibói elgondolások születésének folyamatába, és közelebb visznek az „elméletnélkülinek” elkönyvelt alkotó által használt alapfogalmak megértéséhez. Erre eddig még csak kevesen vállalkoztak (így Dénes 1993, Deák 1993, Klimó 1987). Ugyancsak nagyobb figyelmet szeretnék szentelni Bibó 1945 előtti jogtudományi munkáinak, főleg azzal a hatással kapcsolatban, amelyet Horváth Barna nézetei gyakoroltak szerzőnk fejlődésére (erről lásd: Zsidai 1993, Nagy 1993). Célom továbbá, hogy a Bibó-exegézisben a szerző politikai filozófiai előfeltevéseinek keresztény teológiai gyökerei megkapják a nekik kijáró helyet (ebben a következő előzményekre támaszkodhatom: (Dénes 1993, Donáth 1993, Ludassy 1993). Hangsúlyozni szeretném azt is, hogy az eddiginél nagyobb mértékben kell méltatnunk azt a szerepet is, amelyet Hajnal István játszott Bibó nézetrendszerének kiformálódásában (elődeim itt: Lakatos 1993 és Kemény 1993). Tanulmányom kifejtése során a következő logikát fogom követni. Mielőtt magával a hisztéria jelenségével foglalkoznék, azt a Bibó által kívánatosnak tartott társadalmi célállapotot elemzem, amelyet ő politikai egyensúlynak nevez, és amely a hisztéria ellentéte. Ezután a hisztéria kialakulásához vezető társadalmi folyamattal foglalkozom, amely rendszerváltások során a politikai egyensúly alapelemeit képező legitimáció és szerződésszerűség defektusai miatt a demokratikus átalakulás funkciózavarait okozza, és végül annak megadását, majd strukturális válságát eredményezheti. A demokratikus átmenetek vagy a demokrácia állandó fejlődése során felbukkanó ilyen legitimációs zavarokat, strukturális torzulásokat Bibó metaforikus kifejezéssel „hamis helyzetnek" nevezi, amely teremti a valóságot. Az így kreált életvilágban, kommunikációs erőtérben jelenik meg a görcsösen megszilárdult, zárt rendszerré be- tokozódott hisztéria. Tanulmányom zárórészében azt szándékozom kimutatni, hogy ennek fenomenológiai elemzésében Bibó egy makrotársadalmi nézőpontú, valóban szociálpszichológiai előítéletelmélet alapjait veti meg. II. A hisztéria ellentéte: a politikai egyensúly Bibó az általa vizsgált társadalmi patológiák közül a hisztériának nevezett tünetcsoporttal foglalkozott a legtöbbet. Ahhoz azonban, hogy egy betegség diagnózisát megállapíthassuk és a szükséges terápiát megadhassuk, kellő anatómiai ismeretekkel kell rendelkeznünk az egészséges szervezet felépítésére, működésére nézve is. Ezért még mielőtt a hisztériával fémjelzett válsághelyzeteket helyeznénk a górcső alá, azt az állapotot kell szemügyre verniük, amelyre Bibó szerint nem jellemzőek a működési zavarok, és amely ezért nagyjából optimálisnak tekinthető. Ezt az állapotot Bibó politikai egyensúlynak nevezi. A „politikai” jelző itt azt jelenti, hogy Bibó - műveinek összességéből kitűnően - a hatalmat tartotta a legfontosabb társadalmi jelenségnek. Ami az egyensúlyt illeti, ez nála első megközelítésben „a mozgékonyság és a stabilitás arányos megléte” (Bibó 1986a:300), amikor egy társadalom úgy képes rugalmasan adaptálódni az új kihívásokhoz, hogy eközben képes reprodukálni önmagát, vagyis egyes elemeinek változása nem okoz szüntelen katasztrófákat, háborúkat, forradalmakat. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyensúly elsősorban egy társadalom reformálhatóságát jelenti. Mik ennek a reformálhatóságnak a feltételei? Ezeket a kritériumokat a szerző egy hosszú mondatban sorolja fel, amelyet az alábbiakban teljes egészében idézek, mert kissé ódivatú szó23
