Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Legenda Tamási Áronról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

ezeket az időket az, és nem érti meg ennek a kezelésmódnak az abszurditásait, aki azt hiszi, hogy nem tudták, hogy kivel szemben járnak el így, és ez még megbocsát- hatatlanabbá teszi a dolgot. A Szépirodalmi Könyvkiadó később kötött vele életmű szerződést, addig is megpróbáltunk mindent megtenni, mert nagyon szerettük, azonkívül a főnökünk, Illés Endre is nagyon szerette, nagyra tartotta, és már a há­ború előtti időkben is jónéhány színházi kritikában kifejezésre juttatta pontosan azt, amiről Juhász Ferenc beszélt, hogy itt valami új jelenség van a magyar színmű­irodalomban, amire fel kell figyelni. Annál is inkább, mert éppen az európai iroda­lom 30-as éveit jellemezte, hogy valamiképpen a csoda természetes módon megjele­nik a regények és színdarabok által ábrázolt emberi világban. Ezt Tamási Áron mindenfajta epigonizmus nélkül olyan őseredetiséggel és olyan bűbájjal művelte, hogy akinek erre volt szeme és érzékenysége, mint Illés Endrének is, vagy Németh Lászlónak, az lelkesen odaállt mellé. Ezért is volt többszörösen is képtelen az a lek­tori állásfoglalás, amit Juhász nagyon pontosan elmondott. Cseres T.: Egyszer szóvá tettem, hogy meg kéne írnia ezt a pesti éjszakai életet, és ennek ő nagyon gondos tanúja. Erre meghökkenten válaszolt nekem, mit kép­zelsz, hogy ilyesmit én megírjak, az nem illik bele az én költészetembe. De beleillik a költészetébe az a kis novellácska, novellino, amelyet örökül hagyott rám. Harma­dik feleségével a kicsi Alizzal, Basilides Terézkével Farkaslakán jártak, még a 60-as években, oda vittek magukkal mindig ennivalót, mert már kevés étel volt akkoriban is, kenyéren kívül minden mást vittek magukkal, vásároltak, és egy este, amikor éppen vacsorához készültek, és már eszegettek is, szardíniát vacsoráztak, betop­pant a szomszédból a családnak atyai jóbarátja, Mózsi bá, aki béjött a szobába, kö­szönt, leültették, leült, a botjára támaszkodott s nézte a vacsorázást. Azt mondja, tü mit esztek Áron? Mü, mondja Áron, szardíniát. Ammi? kérdezte Mózsi bá. Hát az olyan kicsi halacska füstölve, olajban. Hm. mondja Mózsi bá. Megkérdezte Áron, hogy ehetnék-e egy falatot Mózsi bá? Én igen, mondja Mózsi bá. Erre a kicsi Aliz, a harmadik feleség egy szelet kenyérkét vágott és egy kicsi halat tett a kenyérkére és átnyújtotta Mózsi bának. Mózsi bá fogatlan szájába beszuszakolta a falatot, meg- csombolygatta a szájában, nyilván érezte a fekete kenyér íze mellett az olajos hal ízét is, elég hosszan bajlódott a csombolygatással, majd lenyelte és egyet sóhajtott. Megkérdezte Áron, hogy ízlett-e Mózsi bá? Nekem igen. Ehetnék-e még Mózsi bá? Én soha többet, felelt Mózsi bá. Czine Mihály: 1962-ben talán, Marosvásárhelyen, a Hargita teraszán beszélget­tem egyik kedves barátommal. Váratlanul megjelent Tamási Áron is a feleségével. Mindjárt mondja is: este néhányon itt fognak vacsorázni. Ha volna kedvünk, jöjjünk ide mi is. Ott is voltam illedelmesen. Akkor még csak négyen ültek az asztalnál, ő és a felesége, Sütő András és a felesége. Gondolom, Tamási Áron akart a vendéglátó lenni. Ahogy fölismerték, úgy nőtt az asztal. Még egy asztalt hoztak, még egy asz­talt, aztán megint asztalt; már mindenütt asztal volt. Már mindenki a megnőtt asz­talt figyelte. Tamási Áronnak jókedve volt, még táncolt is. A falubeli farkaslaki or­vos azt mondja egyszer: Áron bácsi itt mindenki énekel. Ordibáljunk mi is. Az orvos be is kapcsolódott az éneklésbe, de Áron bácsinak vagy nem volt kedve a dalhoz, vagy csakugyan nem érezte elég jónak a hangját, maradt a táncnál. Sorra táncoltat­ta a kedves menyecskéket. A fiatalokat és a nem annyira fiatalokat is, akik már ré­gebbről ismerhették; még a két világháború közötti időből. Már záróra lett, de na­gyon kedvesek voltak a vendéglősök. Hiába csuktak volna szabály szerint éjfélkor, még egy órakor is ott ültünk. Még két órakor is ott voltunk. Már közelgett a hajnal, mikor átmentünk a házigazdához, Sütő Andráshoz. Azt az éjszakát nem lehet elfe­lejteni. Sokan voltunk, akkor persze már nem annyian, mint a vendéglő kertjében; azért is mozdultunk olyan nehezen, mert senkit sem akartak elküldeni. A fáradtab­82

Next

/
Oldalképek
Tartalom