Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Bodri Ferenc: Arthur Koestler az Óhazában (Koestler-emlékkönyv)

majd csinosan között változatát. Borítóján Beck András Koestler-plakettjének fényképével, és ez lett az egyetlen képdokumentum, amely a hazai kiadásban sajnálatosan nem látható. Nomeg a szobrász adatközlése „Ko- estler legjobb barátairól” (Irodalmi Újság - 1984/1), Ignotus Pál rádióinterjúja (Kritika - 1988/12), Raymond Aron emlékezése, Mikes György, Vezér Erzsébet Koestlerról szóló más írásai, Cs. Szabó Lászlóé, ugyancsak másoké, akiket szívesen olvastam volna újra itt.

Koestler pályaképének megismerésére a legendák mellett nem kissé sarkallt a Sötétség délben (1940) élménye, amikor húsz éve kölcsönből (két éjszakára?) elolvashattam az első magyar nyelvű változatot (München - 1981). Előtte a Látóhatár 1955-ös évfolyamában a kedves Fenyő Miksa beszámolóját A láthatatlan írásról, és persze nem csekély tudásszomjat ébresztgetett Simone de Beauvoir sem, aki a Spanyol testamentumra, szívesen, írójára eléggé árnyalt ellenszenvvel emlékezik. Minden bizonnyal nem egyedül borzongtam az akkori törvénytelenül kíváncsiskodók között.

Hiszen Koestler nemcsak a szájhagyományozódó legendák révén került a hazai köztudatba, a művére és sorsára fellazítottan fi- gyelmezők szemhatára elé. Ott élt korábban is, és nemcsak a nagyszerű egykori Századunk újraforgatóinak emlékezetében, amikor az 1937/6-7. szám legvégén Lázár Vilmosnak. a Spanyolországból másodízben visszatért Koestler dokumentum könyvéről írt recenziója került a szeme elé. Lázár a Menschenopfer unerhört (Párizs - 1937) hatásáról számolt be, megírva, hogy a könyv szerzője „könyve egy részében a személyes élmény meggyőző erejével tárja elénk az ottani borzalmakat..., Sevillában, a felkelők főhadiszállásán... toprongyos idegenlégionisták, hetyke phallangisták sürögtek... , fehér uni- formisos pilótatisztekkel, akik egy szót sem tudnak spanyolul s zsebükből a Völkischer Beobachter kandikál ki... , Llano tábornok... a vörös borzalmakról beszél; az írónak az a benyomása, hogy patologikus emberrel áll szemben...” Az ismertetőben természetesen szó esik a kétoldali vérfürdőkről, „végül 47 fényképdokumentum, közöttük több felvétel a Getafe-ben legyilkolt 63 gyermek összeroncsolt holttestéről, grand guignol-szerűen vetíti elénk a Spanyolországba betört és ott tomboló barbárságot.” — zárul az ismertető, a „vérző Spanyolország” valóságáról magyar nyelven szinte az elsők között, az eseményekkel majd’ egyidejűn. És persze azóta tűnődöm egy „kutatási program” felett: amennyiben Koestler az angol News Chronicle és a Pester Lloyd sajtóigazolványaival közlekedett a spanyol polgárháború frontvonalai között, akár még az is elképzelhető, hogy ennek a ténynek a budapesti újságban talán írásos nyoma is maradhatott.

Utóbb aztán Lukács György foglalkozott több ízben valamikori elvtársa istentagadásaival. Pl. a Franz Kafka vagy Thomas Mann alternatívát elemzőn, „a káosz és a szorongás” irodalmát bírálva „a renegát Koestler- rel... , a szocializmusnak szenvedélyes ellenségével”, aki „beismerte a kommunizmustól való elfordulása után, hogy Isten trónja üresen maradt...” Majd Az ész trónfosztása egyre vaskosabb és mind bőségesebb névmutatókkal felszerelt kiadásainak (1954, 1956, 1965, 1974), „a háború utáni évek irracionalizmusáról” szóló fejezetében mind több elutasító kritika olvasható. Bár nehéz lehetne eldönteni, hogy Lukács Köstlert (ő következetesen így úja) „a Kravcsenko-féle közönséges rendőrügynökök", „az erkölcsi nyomorékok”, netán a legegyszerűbben „a gengszterek” csoportjába sorolja-e. Dos Passos, Malraux, Silo- ne, Camus, Wright, Ernst Reuter és mások társaságában, következetesen és rendre többesben említve néven (’’Silonek, Köstlerek” stb.) arenegátokat. Idézve Silonet (,Az utolsó csatát a kommunisták és exkommunisták fogják megvívni”) és persze Köstlert („Mi, egykori kommunisták vagyunk az egyetlen emberek..., akik tudják, miről van tulajdonképpen szó...”), egyúttal „rossz viccnek” ítélve állításukat. „A kommunista mozgalom söpredéke” megszólalásának tartja A vágyakozások korát (1950), megállapítva, hogy „Köstler híressé vált lélektani-társadalmi ponyvaregényeiben ugyanaz a kis felszínes újságíró maradt, aki kezdetben volt... a hidegháború ideológiája még a hitleri időhöz képest is színvonalsüllyedést hozott létre. Hasonlítsuk össze csupán Hans Grimmet Köstlerrel...” — zárul a legvégső szentencia. Hiába, a megtévedt bárány továbbtévedve csakhamar új sortűz elé kerül. Tájékozódtam: Hans Grimm (1875- 1959) afféle előnáci volt, a német gyarmatbirodalom elbukott héroszainak apologétája, „a tér nélküli nép” egyik koranáci ideológusa.

Mindeközben elképzelhető, micsoda feladat elé állíthatta Világirodalmi Lexikonunk szerkesztőit a betűrend, amikor a Koestler- címszóhoz értek (1979), de a „világsajtó” referense, Rónai Mihály András a kényesen ne94