Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Kelemen Zoltán: Öt évszázad (magyar) versei a Dunáról

Hosszú uszállyal... Eltűnődve rajta:

»Csak mind magyar voln’!« szól Balázs sóhajtva.”

Az utolsó két Arany János-vers két, egymástól távoli társadalmi réteg szemszögéből mutatja be a Dunát: a polgárosult város, és a parasztsághoz inkább közel álló kereskedő-hajós réteg szemszögéből. Mindkét látószög specifikus: a városból az öngyilkosokat, a vidéki félparaszti sorból (hiszen a vers címe Népdal) pedig a szerb hajósokat mutatja. Mindkét költemény Arany balladái közé sorolható. Talán az öngyilkosok pokoli körtáncában sikerül Aranynak olyanra festenie a Dunát, mint ahogy sem azelőtt, sem azóta senkinek nem sikerült. Balladája Madách Az ember tragédiája című drámája Londoni színének haláltáncával rokonítható, de a balladai forma, s komor, tragikus hangvétele, a szaggatottság és a Rembrandt-festmények sejtelmességét idéző kevés hangsúlyos forma kiemelése miatt sokkal erőteljesebb annál. Itt már egyértelműen a Duna a főszereplő. József Attila A Dunánál című verse a másik az antológiában, mely megsejtet valamit a folyó természeti, emberen kívüli lényéből és az emberen, történelmen kívüli sorsszerűség valóságformáló erejéből.

Ha a Híd-avatás már-már igazi folyamvers, akkor a Népdal kiváló helyzetdal, tökéletes imitáció. Egy magyartól eltérő, de ugyanúgy ízig-vérig dunai kultúra imitációja. A kutatás úgy tudja: egykori újsághírekből vette Arany a Népdal tárgyát.

A két Tompa Mihály-vers méltó folytatója a Petőfivel és Arannyal megkezdett sornak. Nem is annyira a szigorával is bájos-kedves tanmese, az Ásvány, mint inkább A folyam, mely kísérletet tesz a tiszta folyam-vers megszólaltatására. Kizárólag a Dunáról szól egyszerű, de erőteljes képi megoldásokkal, és még a fenségesség pátoszát is sikerül kikerülnie. Az olvasó számára egyértelmű, hogy a folyam, melyről itt szó van, magyar tájon fut, s embertől független törvényeit, melyek szerint él, nem változtathatja meg semmi. Az ember számára katartikus érzés a változatlan örök természeti formák szemlélete, akár jót, akár rosszat hoznak rá. Valószínűleg örök voltuk és változatlanságuk miatt.

Tóth Kálmán Szülőföldem tája című verse szintén igazi tájlíra, bár itt már az ember is része a tájnak, amely azzal együtt szemnek tetsző, hogy az ember megműveli, használja. Ahogy az évezred utolsó századaira a festők felfedezték a tájat, a természetet, úgy találtak rá a költők a XVIII-XIX. században.

Gyulai Pál versében éppen csak utalás történik a Dunára, halott hitvesét siratja A budai Rózsahegyen című költeményével. Arany László említett elbeszélő költeményének részletében viszont főszereplő a Duna, a fővárossal együtt. A tájleírás Hűbele Balázs lelkivilágát és gondolatait tükrözi, az ő szemével lát, láttat a művész, az ábrázolt kép tehát egyszerre külső és belső.

Vargha Gyula két verse közül inkább a második a Duna-vers, amely Árpádházi Szent Margit dunai, nyulak szigeti legendáját vetíti saját korába, s a régi magyarok jámbor szokásaira hívja fel a figyelmet a dunai galambok érzékeny leírásával. A Dunaparton című verse a magyarság sorsán kesereg, a pártviszályok a régi megosztottságra emlékeztetik, a - számára - kiszámíthatatlan jövőnek félve néz elébe.

Ady két Duna-verse egymástól rendkívül eltérő. Míg A Duna vallomása jellegzetesen magyarság-vers, sőt egyetemes dunai sorsot vallató költemény, addig a Zúg- zeng a jégcimbalom egyetlen szimbólumból bontja ki a felnőttéválás, férfivá érés keserű tapasztalatát, párhuzamba vonva a tavasz beköszöntét megelőző gyilkos jégzajlással. A gonosz és fájdalmas átmenetből tavasz lesz, a rossz nagy fiú férfivá érik egyszer, és talán révbe ér. A Duna vallomásá-ban a költő-próféta meséli el: hogyan vallatta a vén folyam-rókát, tőle kapva igazolást borús jövendöléseihez és tragikusan ostorozó magyarság-verseihez. A Zúg zeng a jégcimbalom című versből vi59