Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Kelemen Zoltán: Öt évszázad (magyar) versei a Dunáról
jának szól, megemlítve a Dunát is, s mint kortársai közül többen: ő is foként Moháccsal összefüggésben teszi ezt. Tipikusan politikai, naprakész vers Kerényi Frigyesé is A Lánchíd alapkövének letétele alkalmánál című. Egy társadalmi eseményt örökít meg fényképszerű tényekben, némileg mégis allegorizálva, mint Barabás Miklós nevezetes képzőművészeti alkotása, majd a XIX. század második felének akadémikus-historizáló festészete. Petőfi Sándor itt olvasható hat verséből öt szerelmi ének, közülük egyből nem az imádott hölgy iránt érzett szenvedély szól, hanem a haza, a szülőföld s az édes szülő iránt érzett szeretet. Azonban ahogy a négy gáláns helyzetdalban, úgy itt is, a Duna vagy csak gyorsan elfelejthető „kályha”, ahonnan el kell indulni, vagy ürügy a szerelmes vallomásra, a szerelmi kínok mélységének kifejezője, vagy öngyilkossági fenyegetés eszköze, mint a Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél... című-kezdetű versben. Az 1848-ból kelt Vérmező témája után besorolható lehetne ebbe a körbe, bár nem szerelmi, hanem historikus jellegű; mert első olvasásra úgy tűnik, a Duna itt is csak szükséges kiindulópont, ürügy a felütésre. Ebben a műben azonban a folyó az, amely a budai várral együtt összeköti a történelem véres eseményeit. Petőfi verse nem lép ki a kötet többi művének egységéből, nem természeti-folyam vers az övé sem, inkább nemzeti-historizáló. Az új, ami Vörösmarty Búvár Rundjával roko- nítja, az a látás és láttatás módja a sűrűn váltogatott nézőpontok, az, hogy zsúfolt képek, emlékek váltakoznak a költő-narrátor kérdéseivel, gondolataival és végül, de nem utolsósorban az az - itt még kimondatlan - párhuzam, melyet a mű a vérfolyam és a természeti folyam között von. A Duna költői kötetből úgy tűnhet: egyetlen igazi magyar költője volt a Dunának, aki szerény alázattal rendelte alá témáit a folyónak, mesterien festette azt, kereste a leginkább a Dunához illő történeteket, azok kifejezőeszközeit. A historizáló és valójában nem a folyamról, mint inkább egy történelmi regéről szóló Rozgonyinét kivéve a gyűjteményben szereplő összes Arany János-vers ezt a feltevést támasztja alá. A Toldiból jól kiválasztott részlet, mely talán a kelleténél egy kicsit hosszabb, de híven festi le a Dunát, először hajnalban, majd a viadal napján, s a Duna tükre árulja el az orvul támadó cseh vitézt... A Vojtina ars poetikájá-ból való részletben a költő látomásszerű képet fest a kiegyezés előtti főváros látszat-békéjéről, mely látomást éppen a legnagyszerűbb elragadtatás pillanatában szállítja le a földre az utolsó sor: >yAz utcán por, bűz, német szó, piszok.” A vers kiindulópontja, egyúttal a látomás közvetlen kiváltó oka a Dunapart, a folyam, s az érzékek útján bebarangolt út szintén a Dunán ér véget, mielőtt a chári- szokra piszokkal rímelő sor bántó közönségessége le nem zárná a művet. Bár Arany aligha gondolhatott rá, ebben a gyűjteményben Vojtinája éppen az idilli enyelgőkkel vagy a hazafias húrokat pengetőkkel felesel. Fiának, Arany Lászlónak művéből, A délibábok hősé bői vett sorok állíthatóak e keserű ars poetica mellé a gyűjteményből. Apjának följebbi gondolatát (Pest-Budán az 1870-es években még ugyancsak járta a német szó) folytatja Arany László 1872-es elbeszélő költeményéből vett részletünk: „Száz lámpa, és alant vízképi mása, Rezegve függő tüzes szalagok, A Fecske, Hattyú röpke villanása, A siklónál lekúszó csillagok, A holt morajt átbőgő ordítása Egy vontatónak, mely pöfög, lohog, 58
