Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Csatári Bálint: Szegénység és szárazság (Környezeti konfliktusok a Duna-Tisza közén)

lévő tértagolását. Eltűntek a dűlők, az azokat és a tanyákat övező fasorok, facsoportok. Igaz, hogy helyettük több esetben nagyobb területeken erdőket is telepítettek, de egyes mérések szerint ezek néha több vizet párologtattak el évente, mint amennyi csapadék lehullott vidékünkre. A területhasználat változásai a településszerkezetet is — részben persze kény- szerűségből - megváltoztatták. A tanyákról csaknem százezren költöztek be a városokba, a falu- és tanyaközpontokba. Ezzel nemcsak az emberi településforma lett koncentráltabb, hanem maga a vízkivétel, a használat is. Törpevízművek sora létesült, a mélyebb vízadó rétegekből e formában kivett mennyiség megsokszorozódott. Nem tudjuk biztosan, csak sejtjük, hogy a hátság középső részén fellelt szénhidrogének kitermelésének is lehet közvetett hatása a víz mélyebb rétegek felé való vándorlásának, „eltűnésének”. A területhasználat változásainak, a korábbi kollektív mezőgazdasági művelésnek következő súlyos következménye, hogy fokozatosan használaton kívül helyezték azokat a homokhátsági csatornákat, amelyeket régebben a lehullott téli csapadék és olvadékvizek visszatartására alkalmaztak. Persze tudnunk kell, hogy ma már aligha tudnák ezt a feladatot betölteni, hiszen évek óta nincs is mit visszatartani.

Egyes megítélések szerint jelentős emberi bevatkozásként és tekintélyes, statisztikailag nem nyilvántartott vízfelhasználóként kell figyelembe venni e változási folyamatban a gazdálkodókat, a tanyákat, az üdülőterületeket és a hobbikerteket. Igaz, hogy a harminc méternél nem mélyebb kútjaiknak csak bejelentési kötelezettségük van, vízjogi engedély nem szükséges a vízkivételükhöz, mégis becslések szerint a Duna-Tisza közi Homokhátság területén egy Szeged nagyságú városnak megfelelő évi vízfogyasztást reprezentálnak. A régi, ásott kutak ma már szinte teljesen kiszáradtak, a modem elektromos szivattyúkkal felszerelt csőku- tak pedig azon túl, hogy hogy sokkal több vizet képesek szolgáltatni, szinte serkentenek a pazarlásra is. A legnagyobb baj pedig ennek következtében akkor van, amikor a feltalaj nedvességének kapilláris összeköttetése megszűnik a felső talajvízréteggel. Ekkor lépnek fel - a külső magas nyári hőmérséklettel együtt hatva - az aszályosodás súlyos tünetei. Sőt a nagyfokú szárazság miatt megnő az erdő és bozóttüzek veszélye is. A Duna - Tisza köze úgynevezett elsivatagosodását, mint kifejezést ügyem még némüeg túlzónak tekinthetjük, de mint a fentiek vázlatos ismertetéséből is kiderül, igen súlyos, sokváltozós természeti és gazdaságitársadalmi hatások együtteséről van szó.

A környezet és a társadalom viszonyának olyan - e tájon már nem először bekövetkezett - egyensúlyzavarával állunk szemben, amelyet egyetlen itt élő felelős állampolgár sem nézhet tétlenül. A mintegy másfél millió embernek otthont adó Duna-Tisza köze e problémája méreteiben és hatásaiban is sokkal nagyobbnak tűnik, mint a bősi erőmű szigetközi hatásai, ha lehet egyáltalán ilyen összehasonlítást tenni. Közös azonban a gyökerük abban, hogy a grandiózus tervgazdálkodás eredményeként a természet felett aratott győzelem mindkét esetben pirruszi volt.

A magyar gazdasági, társadalmi és politikai rendszerváltás eredményeként most újabb változások kezdődnek, amelyek nem tudni, hogy ismét milyen változásokat indukálnak e területen, a vizsgált témánkat illetően. Több ezer új mezőgazdasági földtulajdonos kérte és kapta vissza földjét, termeim szeretne. Tőke és eszköz hiányában nagyon nehezen képzelhető el, hogy a mezőgazdaság hosszan elhúzódó válsága mellett hogyan lehet ez az új, területileg ismét szétaprózott agrártermelés kellően víztakarékos, netán hogyan szervezhető olyan közös rendszerbe, amelyet a „vízprobléma” megoldása igényel? De nemcsak erről kell szólnunk. Figyelembe kell venni a többi társadalmi hatást is. A munkanélküliséget, a csökkenő családi jövedelmeket (különösen a falvakban). „Viszonylag természetes” reakcióknak tekinthetjük például azt, ha az emberek a növekvő vízdíjköltségek ellen olcsó és gyorsan kivitelezhető csőkutak készítésével „védekeznek”. Számuk, mint már említettem, pontosan nem ismert (legalább százezer biztosan van), csak sejthető, hogy a részben csökkenő közüzemi vízfogyasztás nemcsak a nagy vízigényű ipartelepek termelésének csökkenésével, megszűnésével ma- gyarázhatóak, hanem az előbbi ténnyel is. Egyáltalán mennyire értékes ma a helyi, önkormányzati, társadalmi tudatban a víz? Hogyan és hányszor szerepel a reklámokban, a tömegkommunikációban, a helyi sajtóban, TV-ben, rádióban, az iskolai oktatásban? Mennyire lehet az itt élők valóságos és cselekvő,köztudatává” tenni, hogy a pillántnyi szegénységünk és a szárazság részben összefügg, s hogy a jövőnket illetően e tájon e kettő szorosan össze fog kapcsolódni. Talán túl sok is a nyitott kérdés, de feltenni azokat kötelességünk.

53