Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Csatári Bálint: Szegénység és szárazság (Környezeti konfliktusok a Duna-Tisza közén)

A konkrét fenti tényeken kívül azonban a helyi politikai és társadalmi cselekvésről sajnos nem sok biztatót lehet leírni. Jószándékú, alapos vizsgálatok és tervek sokasága készült el az elmúlt néhány évben e téma köré csoportosítva. Ezek elkészültében a főszerepet, széles körű kutatások és felmérések szervezésével, több tudományterület jeles szakembereinek bevonásával a szegedi Vízügyi Igazgatóság játszotta. Három könyv és több kötetnyi terv, dokumentáció született. Megalakult a megyei önkormányzat kezdeményezésére a Duna-Tisza Közi Intézőbizottság is. Csaknem félszáz kisebb nagyobb tanácskozást is rendeztek a problémáról, annak megoldási lehetőségeiről. A kormányzat kedvező hozzáállását az illusztrálja, hogy az Alföld közeljövő kömyezetfejlesztésének kiemelt feladatai között szerepelteti a Duna-Tisza köze sajátos vízháztartási egyensúlyának helyreállítását. Mindezek azonban eleddig szinte semmilyen kézzelfogható eredményre nem vezettek. Hogyan is vezethettek volna részben pénzforrás nélkül, részben anélkül, hogy mindenki pontosan tudná, hogy egy piacgazdaságban hogyan oldhatók meg sok-sok tényleges és érdekelt szereplő bevonásával ilyen horderejű, összességében komplex igényű ökológiai tervezési-fejlesztési feladatok. Azon túl, hogy sajnos még új törvényeink sincsenek, melyek az ilyen feladatok megoldásához vezető utakat szabályoznák és részben kijelölnék, nincsenek meg - talán az önkormányzatokon és néhány már említett szakmai szervezeten kívül - azok a valóságos és az ügy megoldásában érdekelt területi szereplők sem (fejlesztési ügynökségek, bankok, gazdasági szervezetek, területi menedzserek, társadalmi és civil szerveződések stb.), amelyek nélkül egy ilyen horderejű, a természet ismételt átalakítását igénylő nagy feladat nem oldható meg.

S itt nemcsak csatornákról - netán kétszáz év után ismét a Duna-Tisza csatornáról -, vagy a tervezett vízátemelő zsilipekről, mesterséges tározókról, tehát vízmémöki létesítményekről, vagy a pillatnatnyilag szükséges pénzügyi források hiányáról van szó, hímem olyan nagy terü- leti-gazdasági-társadalmi probléma megoldásáról, amely szinte áthathatja az itt élők egész életminőségét.

Három éve, a híres riói világkonferencián elfogadták a fenntartható fejlődés alapelveit. Ennek egyik leglényegesebb eleme, hogy Földünket, annak minden egyes részterületét, tájegységét ökológiai és ökonómiai egységnek kell tekinteni, s így kell a jövő generációk megélhetésére alkalmas módon megtartani. Nyilván eleink, amikor a Duna-Tisza köze első nagy természetátalakításába, a futóhomok elleni védekezésül a tanyás mezővárosi kertkultúra megteremtésébe, vagy éppen a folyók szabályozásába belefogtak nem tudhatták, hogy beavatkozásuknak részben a tapasztalható következményei is lehetnek. Annak ellenére, hogy tudjuk, s már említettük is, hogy a közelmúlt kényszerű gazdálkodási és települési változásai még sokkal több kárt tettek a természet egyensúlyában, mint az előzőek.

Nem túlzó tehát, ha ismét óriási jelzővel illetjük e természet adta újabb kihívást a Duna-Tisza közén. Csak legalább olyan sikeres választ sikerüljön rá adnunk, mint elődeinknek. Erkölcsi kötelesség és feladat is, hogy újra megtanuljuk, megtanítsuk a természet, a környezet itteni sajátosságait, a vele való organikus együttélés új szabályait, abban a biztos tudatban, hogy nem győzhető le, s mi is, mint ember, mint társadalom részei vagyunk az O rendszerének. Az is biztos, hogy a jelenlegi gazdasági-társadalmi-pénzügyi helyzetet tekintve önerőből nem lesz képes e táj megoldani ezt a nagy problémát. Segítséget, beruházót, forrást viszont csak akkor találunk hozzá, ha az előbbi lépést már megtettük, s ennek következtében a „fogadókészséget” igazoljuk. A Duna-Tisza köze vízpótlása és a táj megőrzése, a termelés további visszaesésének vagy egy esetleges megélhetés hiányában feltételezhető és fellépő népesség-exodusnak a megakadályozása nemzeti ügy, közügy. Az ország területének 10, népességének közel 15 százalékát érinti. Reménykedjünk tehát a megoldásban. A világ intenzív és sikeres mezőgazdasági kultúrái ma már öntözés nélkül szinte sehol sem eredményesek. Itt sem lesznek. E rövid kis írásban vázolt és bemutatott problémák arra engednek következtetni, hogy a veszély nagy, s ha tájegységünk elveszti a még ma is a népessége nagy részének viszonylagos megélhetést garantáló agrárkultúrájának fejlesztési lehetőségeit, akkor nagy baj lehet.

A két folyónk, a Duna és a Tisza csodálatosan keretezi, egységbe fogja e vidéket. Éltető vizükből ide is kell, hogy jusson, mert akkor a szárazság és a szegénység hosszú időre szinonimaként használt fogalmak lesznek a Duna-Tisza közén.

54