Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)
Hollenburg, a bandita szólt, feltűrve az ingujját, s csapatával ráevezett, hogy elérje a bárkát. »Ki veletek, a partra most, enyém az a portéka!« »Nem úgy, lovag, a mi urunk Greiffensteinnek az ura. Nézd, csak, amott!« - az hátranéz - lám a saját vára ég. A rablófészket felgyújtó pár jótettre kész derék. »Rajtad a sor, add meg magad!«, a kormányos rárivall. »Vagy itt halsz meg, vagy elítélnek s a hóhér lenyakall. « Nagyon hideg van, fával életben kell tartani a tüzet az egész éjen át. Harmadnap elérjük Bécset, de mellettünk már vékony jégtáblácskák libegnek. Apám tanakodik, mitévő legyen, mialatt elnavigálunk a GURTNI és a VIRBLI mellett - az öregek így hívják a fiatalkorukban még veszélyes wachaui Scyllát és Charybdist. Greiffenstein és Dürrenstein alatt, miket lelki szemeimmel látok, kikötünk Kaisermühlen kapujában, a jeges cölöpöknél. Bécsben egy ízben jártam, nagybátyámék családjával, három évvel ezelőtt. Onkel Péter, ki akarván bővíteni gyertyaöntő üzemét egy lámpaműhely részleggel, társzekereket küldött le Florisdorfba, lámpákkal, formákkal, vasakkal, gyújtószerkentyűkkel ott megrakandókat. Nyomukban mi is elindulánk, Péter bátyám, Sophie néném, a két lány meg én, hatszemélyes határban. Bori lévén akkor újonnan a hatodik személy. Passaunál a gőzösre szálltunk, Borit kivéve, ki nagyobb csomagokkal a határban Bécsig utazott, mi pedig Linzben átszállva a prateri Bahnhofba értünk. Ott a közelben, a Kurzbauer Gassén volt a szállásunk, Tante Sophie egy idős rokonánál. Míg Péter bácsi az ekhós szekérrel a lámpagyárakat járta, mi nők először fi- akkerrel, aztán a beérkezett határral a várost róttuk, napokon át. Megnéztük az operát, kivülről-belülről, bebarangoltuk a Hofburgot, körbekocsikáztunk Schön- brunnban, misét hallgattunk a Stephanuskirchében, pipereszappant, kölnivizet és masnikat vettünk a Kártnerstrassén, és mert nyárelő volt, meghallgattuk a Stra- uss-fivérek muzsikáját a Burggartenben. Most tél van, jóapám sietni akar, nehogy az orrunk előtt befagyjon a magyar Duna. Mindezekért a dereglyék a Nagydunán maradnak, mi sem a kanálison megyünk tovább csónakkal, hanem a bérkocsin a Kurzbauer Gasséra. Az idős hölgy nem él már, a ház Tante Sophie öröksége, egy fuvarosgazda bérli. Mindnyájunknak jut hely, de mindenki osztozik: apám a négy bajorral, a szlovákok a gazda kocsisával, én Borival osztom meg szobámat. Apám reggel kimenőt ád mindenkinek, engem arra kér, hogy a fűtött szobában maradjak, egyedül. Az öreg hölgy poros spinétjén vakon játszhatom az ismert dallamokat, az istállófiú gondoskodik arról, hogy a cserépkályhában lobogjon a tűz. Apám nagy titokzatosan elléptet Borival. A zenélőóra elüti az este kilencet, mire visszatérnek. Apám: »Johannám. Elmondok valamit, bizalmasan, amit megőrzői: Bori amúgy is elmondaná. Egy kis szigetelt vasládikót szállítottunk ki Döblingből a kikötőbe, föl a hajónkra. Egyelőre a te fülkédben van, maradhat is, kivéve, ha fináncok vagy katonák jönnének a hajóra.« »Csak nem valami háborús dolgot visz, jóapám, a magyaroknak?« »Édes lányom, jól tudod, én semleges vagyok. Személy szerint nem érint a civako- dás, csupán boraim forgandóságán keresztül.« »Engem annál inkább. Egy magyar lovastiszt neje vagyok.« »El nem felejthetem. Legjobb barátom fia ő. Semmi köze a ládikóhoz. ígérem. Csitt!« Estve elébetetettem Borival az öreg Bibliát. »Azt mongya pedig valamellyitek azoknac, mennietec el békességgel, melegedgyetek meg és egyetec eleget...« A szent könyv nemcsak a hittel és lélekkel, a testtel is gondol. 39