Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

szagát, a lepedők levendula illatát, a szalvéták sprőd keménységét, az ezüst evőeszköz hideg érintését ujjhegyeimen érzem. (Apósom, a Garabonciás Szendrő Gáspár ajándoka volt ez a családi ezüst, a kanalak nyelén kitapintottam a bevésett címert, a kések eltompult élét kovakővel élesre fentem, a cukorcsíptetővel megcsíptem gyémánt fulbevalós fülem cimpáját). A Blaue Reiter lakórésze egy háromágyas és egy kétágyas fülke, vaskályhákkal. Orrában van a konyha, spiritusz-főzővei, szükségedényekkel, mellette a kamrafulke, hol hurkák, sonka, sódar lóg, kisbödönben lesütött malachús lebzsel, kishordóban káposzta savanyodik tovább. Hajónk farában van az illemhely, valójában egy ülőke, s alant a Duna csobog. A vízijármű orrában, farában, két-két állványra illesztett irányítólapát, apám két legénye nekifekszik ezeknek, mikkel adott esetben mintegy fékezni is lehet, s szaporán dolgoznak velük, már indulásnál, a vár alatt, hisz a hétmérfóldes sodor megdobja a járműt, ha a tetején, a két padkán nem állnak helyt. Jóapám a parancsnoki hídon, az alvófulke ablakának lapos tetején áll, elemében van, meleg, borízű hangján parancsokat osztogat. Bori, kivel egy fülkében alszom, piciny vödörrel kérésemre hideg Duna-vizet merít. Iszunk. Hanzi és Lojzi a vezetőhajón (Bori tudósít) nagy, széles karimájú fekete kalapot visel, testüket hosszú, bélelt köpönyeg borítja, buggyos nadrágjuk vádliig érő csizmába szorítva. A mi hajónkon a legények szlovákok, fehér a bugyogójuk, báránybőrből a bekecsük, lábukon a bocskor, a német szóból annyit értenek, amennyi nékik a magyarból hiányzik. Herr Johann, ahogy jóapámat hívják, a magyart szépen töri, de szlovákul csupán a városok, a falvak nevét ismeri. »Szolganyelv«, morogta egyszer, amikor megkérdeztem, miért nem sajátítja el.

Ingolstadt alatt kiköt a két hajó, a mienk orrában leeresztik a vasmacskát, mélyebb vízben vagyunk, mert a hajótest merülése másfél méter. »A mederben kell haladnunk, maradnunk«, szól jó apám. Csónakos paraszt közelít, »széles kalpagot visel«, mondja Bori; felesége a csónakja orrában ül, megkapaszkodik a Blaue Reiter szélében, és áruit kínálja. »Túrót, tejfelt vegyenek, kisasszonyka«, kiált föl nekem. Nem tudhatja, hogy bekötötték már fejem. »Adjon kóstolót!« Persze nem látom kinyújtott kanalát. A tej friss, a túró omlós, a tejföl gazdag, megtöltjük csuporjainkat. »Jaj, de gyönyörű!« szalad ki Bori száján a sóhaj. »Mi, te?« »A fejdísze, kisasszon- kám.« Ez se tudja megszokni, hogy asszony vagyok.

Színesen kivarrott szegélyű, háromszegletű selyemkendő fedi az asszony fejét, kontya felett díszes kupakkal, melyből mint fehér keszkenő, vállig érő széles szalag omlik alá.

Míg a férfiak a parton tüzet gyújtanak, isznak és danolnak, Bori kicsalja belőlem Agnes Bemauer, azaz Albert és Emest hercegek balladás történetét. A straubingi hídon, ahonnan az asszonyt a Dunába dobták, majd alant a szegény, dús hajú, vízben lebegő teremtést csáklyával megölték, ma kis táblácska állít neki és a helybeli polgárok, nemesek szégyenének emléket.

Jóapám, Johann, nagy danász, a víz messze viszi kissé kapatos, most így már rekedtebben is erős hangját. Hanzi, Lojzi harmonikával, hegedűvel kíséri, a két bamba szláv brummog hozzá.

An der Donau lass uns sitzen,

Wo die Wasser lieblich, plaudern,

Nach des schwülen Tages Hitzen,

Labet uns ihr Kühles Schaudern.

Későbben indulunk, a férfiaknak ki kell aludniok a tegnap esti mulatozást. »Na, Brünhilda - mondja álmosan, noha jókedvűen jóapám, amikor a hajótaton meglát -, vajh hol vagyon a te Etzeled?« Bori jól beszéli már a németet, jóllehet a Nibelungen32