Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Hernádi Gyula: Kiáltás és kiáltás. (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Hernádi Gyula)
ről az őrlőház széléig, ott félredőlt és tartalmát az őrlőházba öntötte. Lent négyen várakoztak, a visszatérő ládába formátlan, roncsolt húsdarabokat raktak. Mérgező, kellemetlen volt a gép környéke. Az érett marhahús kesernyés szaga volt az alapállomány, melybe mindenféle elütő színt kevert a sokféle hús. A bikák kanszaga messzire párolgott a véres csomókból, elöntötte a terem alját. A sötét színű, büdös hús a torkáig ért, de nem vette észre, megszokta.-Nagyon sötét - szólt oda az egyik munkásnak.- Nincs kivérezve — válaszolt a munkás ásítva, kezét udvariasan a szája elé emelve.- Vissza kellene küldeni.- Nem érdemes, nem venni észre az árún.- Igaz, nemigen venni észre - mondta és a tenyerét lassan végighúzta a halványan fénylő, kékesvörös, síkos húson. A húsfajták lassú egymásutánban emelkedtek az őrlőházig, s az őrlőgép remegő hangja felhúzódott a csarnok tartóoszlopaira, pókháló falaira. A csavarosán vonalazott bordák és az etetőtányér alá hegesztett csiga, mely a húst a kések felé továbbítja, rekedten, csapodtan közeledtek egymáshoz, távolodtak egymástól, ütemesen ismételve önmagukat. A daráló nagy lyukú tárcsáján áthajtott húst két ember széles faládákban a vágógéphez vitte. A roncsolt, meleg darabokat beleöntötték a gép forgó, toronyszerű etetőjébe, s a párolgó, forgolódó, pépszerű anyagot vékony, alacsony kádakba eresztették. G... izzadt. A nap koromfeketére égette a zsugorodott árnyékokat, és a szagok, ónozott lemezek, mozgó csapágyak között mindig jelen volt. A ládákból, félig nyitott hűtőszekrényekből piros lé szivárgott, vastag gumicső hevert a padlón, széles sugárban ömlött belőle a víz. Átment a pépraktárba. A hűvösebb, sötétebb helyiségben széles, világossárgára festett alumínium tálak álltak a falak mellett, a gyenge huzatban tíz-tizenkét centiméter vastagon hullámzott bennük a rózsaszínű, zsíros fényű pép. A sarokban nagy halom inas, rostos, faggyús húsdarab sötétlett, fehér papírlepedő lógott a halom fölé, a lepedőn nyomtatott fekete betűk váltak el a repedezett mésztől: ÉLJEN RÁKOSI! DM: — A pályája kezdetén azon nyomban kiátkozott szerzőtől most már évtizedek múltán meg lehet kérdezni: hogyan jutott eszedbe, mit gondoltál, mit reméltél, hogy az akkori helyzetedben megírjad Az ég bútorait, amelynek története két tiszta, de abszolút mértékben kiszolgáltatott ember szerelmének a történetében egy világtörténelmi méretű és hatósugarú társadalmi-hatalmi struktúra lényegét fejezte ki — az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen és abszolút erőszakot, az erkölcsi gátlást és féket nem ismerő önkényt. S mindezt ráadásul egy ideolgóiailag-esztétikailag szigorúan tiltott avantgárd írói kifejezésmód burkában ábrázold? HGy: - Azt hiszem, a lényege a dolognak az, hogy én — naív ember vagyok. Én azt hittem, Oroszországból hazajőve, hadifogságból, ahová úgy kerültem, hogy soha nem voltam katona (leventeként vittek Nyugatra, közben megszöktünk, haza akartunk menni, elfogtak, átadtak bennünket az oroszoknak, hogy kapunk papírt, ahogy ez lenni szokott...), végül a Krím-félszigeten ébredtem föl. „Szép hely”, mondják a barátaim, „ahol rózsák vannak, meg Jalta, meg meleg”, dehát negyven kilósán ez a meleg - ez bizony hideg. 73
