Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Hernádi Gyula: Kiáltás és kiáltás. (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Hernádi Gyula)
FOGSÁG Részlet a Kiáltás és kiáltás című regényből Negyvenöt májusában Constanzából indultak el a Krím felé. A hajónak kétezer ablaka volt, mikor megálltak alatta hatezren, azt hitték, kikötő épület alatt állnak. Lefűrészelték a lábukat, a csípőjükön álltak, olyan fáradtak voltak... A hatezer hadifogoly jobbra-balra dülöngélt. Vagonban érkeztek, összeszorított, görbült térben. Éhes volt. Elindultak a hajóra. A hűvös hajnal megveregette a falakat, fegyelmezetten, hátizsákjukat kézbe fogva mentek felfelé a létrákon, lépcsőkön. Éveit kioldotta a pára, talán anyja nevét se tudta volna megmondani.----Pokrócát fejére húzta, elaludt. Mire felébredt, esett az eső, imbolygott a hajó, arca csuromvíz volt, lecsúszott róla a takaró. A fedélzeten kis kupacokként hevertek a foglyok, szorosan egymás mellett, egymást melegítve. Fújt a csípős szél, a felső emeleteken a korlátnak dőlve hánytak, akik nem bírták a tengert, savanyú váladékukat beverte a szél az alsó emeletekre, az emberek megtörölték az arcukat. A tengeren kis fehér babákat ringattak a hullámok, elszürkült az ég, és elszürkült a víz is, két szürke, fényes lap feküdt egymással szemben. Hirtelen csapódott össze a két lap, dörögni kezdett minden, beléjük folyt a vihar, szájukig megteltek vele, újból hányni kezdtek a gyengék, összevissza csapott a villám, minden zenekar játszani kezdett, nyikorogva, mégis vastagon. Félt. Csupaszon, ösztönre vetkőzötten állt a térdig érő vízben, halkan ismételte magában a szavakat: „Elmúlik, elmúlik, minden elmúlik, ez is el fog múlni”. Délfelé szürkés, sziklás partok tűntek eléjük. Szevasztopol. Kikötöttek. Állva aludta át az érkezést, a névsorolvasást, a kihajózást. Tudta, menni kell majd, talán nagyon sokat, nagyon rossz lesz, mert a fáradtság már eltörte a csontjait, és a felerősödött érzékenységben látta magát, szinte tükörben, tisztán, alig volt, olyan kicsire szaladt össze a szája, az orra, a szeme, mégis szó nélkül elindult, fogta a hátizsákját, leszakadt róla a szíj, kézbe vette. Elindultak hatezren. Még ahhoz is maradt ereje, hogy megnézze, lássa a vidéket... mindent megnézett, szemével mindent megkóstolt. Minden ennivalóvá színesedett, aztán nyállal, gyomorsavval keveredett, szürke péppé csúszott szét, a hegy, a város, a rét, az erdő.... A szeme szájjá változott, tekintete hosszú nyelvként messzire kinyúlt, végignyalta a sós sziklákat, a kenyérre emlékeztető házakat, a kenyeret vivő embereket.... Elgémberedett lábáról folyt a nedves éjszaka, a félelem... Betonúton mentek, a bakancsok, a csizmák ütemtelen surrogása, csúszkálása úgy hangzott, mintha nagyon sok békát húztak volna át az úton. Megállt, tovább lökdösték, nem lehetett megállni, leülni, lefeküdni. Menni kellett. Minden más megszűnt, csak a lépés maga, a lépés mechanizmusa maradt meg. A lábfej felemelése, minél alacsonyabban csúszik a beton fölött, annál kevesebb erőfeszítésre van szükség, függőlegesen kell megemelni a lábfejet, aztán a derék lendületével, maradék, ici-pici lendületével előbbre sodorni, kicsit meghúzni, még egy kicsit, megemelni, nyomni, húzni egy keveset. Egy teljes lépés. Még egyet és még egyet. A hegyoldalon, amerre mentek, fekete, széles erdő első fái látszottak. ,Ágyonlőnek bennünket” - gondolta tompán, hanyatt fekve, a csillagokra borulva. „Tíz perc pihenő!”-kiáltotta valaki vékony hangon. - Itt feljebb van egy patak, meg lehet benne mosakodni!” - Körülbelül kétszáz méterre kristálytiszta hegyipatak folyt a város felé. Mind a hatezren belefeküdtek. Másfél kilométer hosszan feküdtek a vízben, ruhástul, edényestül, bakancsostul. - Nem lőtték agyon őket. 74
