Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Bori Imre: „Ősz van, hervadás” (Vallomás Szenteleky Kornélról)

„Ősz van, hervadás, betegség, pusztulás van, országok hullanak el, hagyományok dőlnek az enyészetbe, ősi fogalmak fosztanak szét a semmibe.”

Legtöbb írása 1918-ban jelenik meg, 1919-ben csak az év első három hónapjában ad közre írást, majd 1920 nyarán és őszén még három szövege jelenik meg Budapesten. Akkor kellett választania az orvosi gyakorlat vagy az irodalmi tevékenység között, s mert nem sikerült anyját magához venni, elhatározza, hogy hazatér: előbb Garán, ebben a magyar-jugoszláv határ mentén lévő faluban lesz orvos, majd átlépve a határt, hazaköltözik. Szivácra kerül, ahol haláláig, 1933. augusztus 20-ig él a falu szeretett és megbecsült, áldozatkész orvosaként. Kezdetben csak orvos akar lenni: felhagy az írással, eltitkolja, hogy Pesten írásai, könyve jelent meg.

A véletlen hozta azután, hogy ismét íróként lépjen fel, s hogy az 1920-as évek végén már a jugoszláviai magyar irodalom vezéregyénisége legyen. „Alkalom szüli a tolvajt—s a mettőr zaklató sürgetése közben kirángattam a régi folyóiratok közül A Hét-nek pár éves kötetét, s abban lapozva: egy frissen, európai szemlélettel s nagy kultúrázottsággal megírt cikkre találtam — írta Dettre János, a Bácsmegyei Napló című szabadkai napilap szerkesztője. — A cikk megjelent, s harmadnap megjelent a sziváci községi orvos levele is. Ha már hozzájárulása nélkül közöltük A Hétben megjelent régi cikkét, legalább - nem a pénz, hanem az írói munka tisztessége és megbecsülése végett - küldjünk el neki negyven koronát. Szenteleky Kornélból, a Sztári Szivácon élő budapesti íróból így lett a jugoszláviai magyar nemzeti kisebbség írója. Szentelekyt úgy kellett megnyerni a jugoszláviai magyar irodalomnak, mint ahogyan később ő szervezte meg a jugoszláviai magyar írói rendet.” így az 1922-es évvel kezdődően az évtized végéig, s az 1930-as évek első három évében munkássága kibontakozott, kilombosodott. Ez az időszak, amelyben szinte minden élménye, gondolata, utazásai és sziváci éjszakái, teste és lelke lázai irodalommá válnak.

írói pályája itthon vitával kezdődött 1922 végén és vitával zárult közvetlenül halála előtt. Haraszti Sándorral volt az első polémiája az aktivista irodalom kérdéséről, amelyben Szenteleky Kornél mérsékelt álláspontot képviselt, és ugyanúgy viszonyult más, a vajdasági magyar irodalom létéről alkotott nézetekhez is. Az évek folyamán természetesen felfogása változott, mintegy viták hevében edződött. Vitázott például Dettre Jánossal a Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalomról” című 1927 januárjában megjelent írásában, és a következő, sokat idézett, bár tévesnek bizonyult gondolatot is megfogalmazta:

„Legelőször a tradíció hiányzik, a múlt, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni. Ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontainebleau-i erdők, ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucs- más kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?” írását a következőképpen zárja le:

„Legyenek írók a Vajdaságban, de hagyjuk a couleur localt, meg a sajátos vajdasági lelket. Próbáljunk írni, ha tudunk, ha merünk, de ne törekedjünk olyan jelző kiér- demlésére, amely számunkra csak kötelességet, kötöttséget, nyűgös alkalmazkodást jelent, de amely nem fejezi ki művészi munkánk becsét, hitét és törekvését.” Fél évvel később, 1927 augusztusában azonban már másképpen gondolkodott:

, A valóság mindenesetre az, hogy minden magyar népdarab önálló szellemi életre van utalva, és ebben az életrekelésben nincs karonfogó szülője, segítőtársa vagy gyámolítója, csak önmaga. Ez nagyon komor és kegyetlen dolog, mégis: ennek belá50