Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Bori Imre: „Ősz van, hervadás” (Vallomás Szenteleky Kornélról)
tása és tudatos beismerése a jövendő élet első bizonyos és boldog szívverése.” (Magyar gyarmatok) Ezután állt a jugoszláviai magyar irodalom élére, vált folyóiratainak szerkesztőjévé, az irodalmi élet megszervezőjévé. E gondolkodásbeli fordulat előtt „széplélek” volt, akit a művészetek érdekelnek. Minden jelenséget figyelemmel kísért. Rendszeresen közölt verset, novellát, fordítást, tárcát, könyvkritikát, tanulmányt a Bácsmegyei Naplóban, de beszámol útiélményeiről is, ám nem csupán érdeklődésből kel útra, amikor csak szerét ejtheti, hanem beteg tüdejét megy gyógyítani, és nemcsak Párizsba vagy Olaszországba, hanem elutazik Egyiptomba is. Első terjedelmesebb hazai írása képzőművészeti tárgyú: Pechán Józsefről, a jeles verbászi festőművészről írt egy kis füzetet halála első évfordulójára, 1923-ban Színek és szenvedések címmel. A művész tragikus sorsát látta Pechán József sorsában: „Az a lapos, sivár sírhalom pedig kiemelkedik a dermedt, ólszagú síkságból, naggyá nő, heggyé csúcsosodik, melynek ormát a magasságok örökös napja aranyozza be.” Majd 1924-ben Törekvések és irányok a modern művészetben címmel ír terjedelmesebb tanulmányt. Közben úti benyomásait lírai jegyzetek sorában rögzítette, s még rovata is volt a szabadkai napilapban Útitarisznya cím alatt. Közvetve pedig prózaversekben szűrte ki élményeiből a színeket és a hangulatokat. Nem szokványos útirajzokat írt: útjainak valóságáról elsősorban lírája nagy hangulatfoltjaiból következtethetünk, mert a közvetlen benyomások helyett halvány vízfestmények részletei derengenek szövegeiben, mint aki valójában lelki szenzációkat keres messzi városok, idegen tájak életében. „A vonat szalad, szuszog, vágtat az éjszakában — írja Expresszen című útitárcájában — kis petróleumszagú állomások és ijedt őrházak mellett és én furcsa félálomhan szendergek, szédülök, feledve időt, helyet, célt, és múltakat.” Természetesen pontos megfigyelő is, szövegeinek mikrorészleteiben az életismerőt látjuk, aki szereti a groteszk helyzeteket megörökíteni. Ihletni azonban az utazásnak csak a lírája ihleti, s ilyenkor szövegeit, amelyeknek zömét Úgy fáj az élet című 1925-ös kötetébe gyűjtötte, a létélmény felhangjai is dúsítják: a messzi nagyvilág hívta, az életöröm Párizsa és a napfényes Itália, ahová élni, gyógyulni akarása és vágya vitte, de kulturális szomja is ösztönözte. Ez a vágyott világ magával az élet fogalmával azonosult tudatában, míg itthoni életét neméletként értelmezte: „Csüggedések borulnak a tájra, mint szívós, szürke köd, csempearcú hétköznapok csoszognak el az ablakom előtt, könyvek vigasztalnak, kedveskednek, kínoznak és a hópelyhek belehullanak a sárba. Vidámarcú ünnepek habfehér mosolyt és könnyes gyöngyöket öntenek öblös szarujukból. Valahol, egy nagy színházban felgyúlnak a rivalda lángjai, és a munka kereke úgy nyikorog, mint fáradt kút elhagyott udvarházban. Vonat repül idegen, vágyott országok felé, szálloda, színház, mámor és másnyelvűség.” Szemléletének egyik oldalán tehát ott a „lomha, álmos, önző alföldi falu”, a pornak és a sárnak a világa. A másik oldalon például Párizs terül el: „O, milyen szép itt az élet még ebben a ráncos, rosszkedvű estében is, a nagy gondolatok, nagy érzések és nagy gyönyörök városában... Ebben a báva, bús estében feltárul az élet, mintha titkos, fekete ajtók nyílnának fel, melyek távlatában káprázatos kincsek tündökölnek. Az élet!” Ezekről az élményekről és gondolatokról dalolnak versei is, amelyeket 1928-ban Szeretnék szántani címen akart kiadni. O az első számú költője Csuka Zoltán Kéve című 1928-as antológiájának. Központi verse ott a Bácskai éjjel című, amelyet oly sokszor idéznek azóta is: Minden oly hasznos, minden józan a szépség apró angyalkáit éppúgy 51
