Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

, A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek idáig.”

A fogalmi átértékelés (ismét Makkait idézve: a magunk revíziója) a konvencionálissá vált szimbólumokkal, a tartalmukat vesztett ideológiai sémákkal, a tabukkal és a fétisekkel való szembenézést követeli meg. Nem a leszámolást, hanem annak fölmérését, mi képvisel értéket, mi az, ami pusztán ideológikum. Az irodalom területén belül tehát a korszerű terminológia, a reálisabb értékkritérium kidolgozása lenne sürgető feladat. A két világháború erdélyi magyar lírájából jóval többen ismerték és ismerik még talán ma is Reményiket, Tompát, Aprilyt, mint Dsida Jenőt, „noha költői teljesítménye sokkal többszólamúbb” - állítja Cs. Gyímesi Éva, s ezt azzal magyarázza, hogy „az olvasók a csonka Magyarországon kívül rekedtek életérzésére, az»’erdélyiség«-re’ voltak fogékonyak, s nem esztétikailag mérték a teljesítményeket.” A magam (magyarországi) tapasztalatai szerint 1948 óta Reményik és Tompa szinte ismeretlen költőnek számított, míg Dsidának legalább szerelmes verseit kiadhatták. S a cenzorok, lektorok hada hatásosan őrködött azon, hogy éppen az »erdélyiség«-et érzékeltető versek ne juthassanak el az ifjabb nemzedékekhez. Jól emlékszem arra, hogy Ignácz Rózsa önéletrajzából (Ikerpályáimon) az egyik lektor (aki buzgón küzdött az általa nacionalistának vagy irredentának minősített jelenségek ellen, a Magyar Rádióban és írásban is, Ignácz Rózsát máskor is elmarasztalva) kihúzatta az írónő könyvéből azt a részletet, amelyben Dsida Jenő Ignácz Rózsának Kolozsvárt elszavalja versét, a Psalmus Hungaricust. S ekkor fogalmazódik meg Ignácz Rózsában az Anyanyelve magyar című művének gondolata. Más kérdés, hogy az 1989/90-es változások után, amikor már szabadon lehet szólni arról, amiről korábban suttogva is veszélyes lehetett a beszéd, érvényesül-e az esztétikailag relevánsabb értékrend; vagy a hirtelen jött szabadság mámorában felerősödnek-e az esztétikai megítélés ellen ható tendenciák? Egyáltalában: a szolgálat poézise és a kísérletező-bölcselkedő individuum költészete feltétlenül választási kényszerként kell, hogy artikulálódjon? A „vagy-vagy”-ok terrorja következik-e, vagy az egyes posztmodemek igényelte radikális pluralitásé. Cs. Gyímesi Éva mintha tartana a kultúra deformálódásától: „vannak tabui, bálványai a romániai magyar irodalomnak, kiknek műveit elfogulatlanul elemezni igen kockázatos.” Persze, nemcsak ott találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Sartre nyugodtan írhatott-adhatott ki vaskos művet Flaubert-ről ilyen címmel: A család idiótája, senki nem akarta megkövezni. A magyar tudománytörténet ellenben felidézheti Szekfű Gyula Rákóczi-könyvének fogadtatását (hogy a múltból vegyek példát), vagy Kosztolányi Dezső Ady-revíziós cikkének (pamfletízű írásának) ingerült, személyeskedéstől sem mentes vitáját. Ennek fényében érthető, miért ekképpen folytatja Cs. Gyímesi Éva mondanivalóját:, A közönség úgy vélné, személyükben sérti meg őket az, aki esztétikai ismérvek alapján mást mond műveikről, mint amit eddig megszoktunk. Egy érett kultúrában a személy és a mű elválik, sőt, a bírálat az egészséges kultúra ismérve.”

Egy egészséges kultúrában. Csakhogy a magamfajta emlékező mégjól tudja, hogy 1945 után éppen a kultúrában indult meg a totális kommunista támadás, amelynek jegyében a kritika feljelentésszámba ment, elhallgattatással (jobb esetben), börtönnel (rosszabb esetben) járt. Amikor Keszi Imre, majd Lukács György Hamvas Bélát bírálta (miért ne lehetett volna? Megtette ezt valaha Németh László. De olvassuk csak el a bírálatokat!); vagy Lukács György, Szigeti József, Pálóczi Horváth György egymással versenyezve marasztalta el Márai Sándort (miért ne tehették volna, elmarasztalta Márait Örley István is! De olvassuk csak el az elmarasztalásokat!), akkor ez nemcsak az érintett alkotók számára volt jeladás, hanem a közvélemény, az olvasók és írók széles tábora számára is: a Hatalom (ki)szolgálói, ideológiai végre77