Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

hajtói bírálat formájában ítéletet hoztak, amelynek a szó legszorosabb értelemben vett egzisztenciális következményei lettek (emigrációba vonulás -kényszerülés, és egy raktárosi állás Tiszapalkonyán). Még később is, a Szabad Népben vagy utódlapjában, a Népszabadságban bőséggel publikáltak olyan bírálatokat, amelyeknek állásvesztés lett következményük. A félelem vagy az óvatosság diktálta megnyilvánulásoktól nem mindenki tud könnyen megszabadulni. S egyébként is: már Kisfaludy Sándor megsértődött Kazinczy Ferencre kritikája miatt, Berzsenyi Kölcseyre — és a sor hosszan folytatódik. Egybevág töprengésem a Cs. Gyímesi Éváéval: „Lelkileg még nem szabadultak fel az emberek annyira, hogy megbírnák a kritika radikalizmusát. Aki meri vállalni a tabuk döngetését, az haragot vív ki.” A szerzőnő beszédes példája a csikszeredai „Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport”, „akik tudományos érvekkel dolgoznak a tévhitek, a mítoszképzés ellen.” A szerzőnő ugyanis igen fontosnak véli (s ebben nincsen egyedül) az előítéletek szerkezetének átvilágítását, a mítoszképzés elemzését szociológiai és lélektani szempontból. „Az értelmiség egy része ugyanis olyan pózt vett fel, melyben minden »profi« cél alárendelődik a szolgálat ideológiájának. így szakmai szinten nem kellett különösebb erőfeszítést tenni, mégis hősi pózban lehetett feszíteni.”

Aligha túlzás részemről az az állítás, hogy Cs. Gyímesi Éva bonyolult és kényes kérdést érintett. Trianon után mindenhol felvetődött a hazafiasnak tetsző és a szakmailag elfogadható teljesítmények konfrontálódásának lehetősége. Mennyiben tettértékű az, ha valaki nem különösebb tehetséggel magyarul versel, jelentet meg verseskötetet vagy regényt. Bírálni kell-e a szerzőt dilettantizmusáért, vagy elismerni vállalkozása „hősiességét”, hogy tudniillik kedvezőtlen körülmények között is magyarul szólal meg. Magasabb esztétikai szinten a már említett kettősség okozhat meghasonlást az olvasók között: a közönségigény elsősorban az anyanyelvi olvasmányok alkotását sürgeti, nem feltétlenül a színvonalas-korszerű (anyanyelvű) olvasmányokét. A megszokott-elfogadott, a mindennapokban esetleg közvetlenül eligazító, a közösség problémáira a „helyi szín” elve szerint reagáló művészet mindenképpen több befogadóra számíthat, mint az új csapásokat kereső, összetettebb, kevésbé didaktikus, a megszokott módon aligha „lefordítható” műalkotás. Dilettantizmus és színvonal küzdelme pontosan érzékelhető, ha például Fábry Zoltán összegyűjtött írásainak első köteteibe lapozunk bele (s a sértődöttségek is kiolvashatók, amelyek a szigorú kritika nyomán keletkeztek), a „helyi szín” problémával Szenteleky Kornél is küszködött, miközben a vajdasági magyar irodalmat szervezte, s akarta az erdélyi mellé felzárkóztatni. A leírtak alapján sem tetszik egyszerűnek (s ki tudja: létezik-e) megoldás: olvasó-, színházlátogató közönségre természetszerűleg szükség van; mégsem lenne helyes egy soha tévedhetetlen biztonsággal ki nem számítható olvasói-színházlátogatói reakcióra építve „szabályozni” az irodalom mechanizmusát. A „siker” nemcsak (Márait idézve) „félreértés”, olykor megtervezett, előkészített, közönséglélektanilag megalapozott sikerről adhatunk hírt. A hagyomány nagy (megtartó) erőt jelent(het), de a hagyomány nevében és jegyében vissza lehet utasítani, hallgatásra lehet kárhoztatni az újítást. Ezzel kapcsolódik össze a „nem lehet” „öröksége”, amely olykor abszurditásnak mutatja a kisebbségi/nemzetiségi sorsot/kultúrát, és nem egyszer önirónikus gesztusokkal távolítja el olvasóját a műtől, vagy önmagát is önnön művétől. A vajdasági magyar (neo)avantgárd vitája az ezt az irodalmat nem kedvelő, befogadni nemigen óhajtó olvasókkal is ebbe a körbe tartozik; az ausztriai szlovén írók egy részének szembefordulása a hagyományos, örökölt (egyházi jellegű, tanító szándékú, moralizáló) anyanyelvi irodalommal szintén hasonlóképpen értékelhető. Nyilván nem könnyű a szolgálat nemes szándéka mögött megbúvó igénytelenség leplezése olyképpen, hogy közben ne sértsen semmiféle érdeket és érzékenységet; még kevésbé könnyű a szün78