Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

tatott. Szellemi életünk mai torz megosztottságait látva egyre bizonyosabb, Ilia eredeti törekvéseinek ellehetetlenülése nemcsak egy szerkesztői pályát tört derékba, de — közvetve — maga után vonta egy szociokulturális törésvonal elmélyülését is.

Lemondása, a kor viszonyaira jellemzően, néma csöndben történt meg, szinte senki nem látszott fölismerni a változások súlyát. Sőt, bármily szomorú, akadt olyan magasállású párthivatalnok is, aki mindebben valamiféle sikert látott; úgy vélte, „végre sikerült elszigetelni Iliát.” Egy szűkös, meglehetősen korlátolt és retrogád nézőpontból ez, persze, igaz is volt. Lap nélkül ugyanis mindaz a tájékozottság és elképzelés, ami addig a Tiszatájban öltött alakot, ettől kezdve nem fejthettte ki kultúraalakító hatását. Intézményi szinten Ilia valóban elszigetelődött - egy ideig még egyetemi állása is veszélyben volt, s közel járt egzisztenciája összeroppanásához. De, mindezek ellenére, ma már tudjuk, valahogyan talpra tudott állni. S bár „ügye” életreszóló sebet ejtett rajta (évekig még a szerkesztőség környékét is elkerülte), viszonylag hamar megtalálta a maga lehetséges terepét, ah of - ha változott föltételek között s másféle módon is — hasznos lehetett. Ahol hatalom nélkül is megtalálhatta a testére szabott szerepkört.

Pályája Tiszatáj utáni, immár két évtizedes szakaszának három eleme látszik lényegesnek, sőt szimptomatikusnak.

1. Az első ilyen elem egy negatívum. Ilia, aki 1970/71-ig viszonylag sokat írt, s még egy hatvanas évek végi nyilatkozatában is tervezett kandidátusi disszertációjáról beszélt, ahogy főszerkesztő lett, elhallgatott. Amíg szerkesztett persze, azt lehetett gondolni, a szerkesztői elfoglaltságok miatt nem ír, esetleg saját írásaival nem akarja terhelni lapját. Ám kiderült, a laptól való megválása után sem lett ismét gyakran publikáló, mindenütt jelenlevő szerző. Sőt, néhány, különben érdemes és kvalitásokról árulkodó acta-cikken kívül szinte alig írt valamit. Leginkább még az 1972-es actában megjelent Tompa László-portré (Egy Nyugat-kortárs Erdélyben), s az 1977-es Ady-tanulmány (Egy Ady-motivum tanulságai) idézte a régi tanulmányírói formáját. Ezek érzékeny, alaposan dokumentált s végiggondolt tanulmányok; ismeretükben sajnálhatjuk csak igazán, hogy nemigen követte őket más, hasonló írás. Elhallgatása a külső szemlélő számára pályája egyik rejtélye. Bizonyos, hogy nála jóval kisebb kvalitású, fölkészületlenebb, minden szempontból gyöngébb irodalomtörténészek nagy számban vannak jelen a folyóiratokban. Elhallgatását, ha egyáltalán meg lehet magyarázni, úgy hiszem, jórészt az Osvát-ef- fektus magyarázza. O, aki szerkesztőként a magyar szellemi élet legjobb erőivel, köztük élő klasszikusokkal lehetett munkakapcsolatban, s a legjobbaknak teremthetett megnyilatkozási lehetőséget, a környezetet, s így az egész kultúrát is alakíthatta, úgy vélhette, ehhez a kultúraalakító szerepéhez nem érnek föl saját írásai. Kevesebbet produkálni pedig nem érdemes. Saját legjobb lehetőségei alatti szinten, úgy tetszik, nem kívánt megmutatkozni. Inkább, kihullván alóla a testére szabott intézmény, a folyóirat, olyan működési lehetőségeket keresett magának, amelyek leginkább hasonlítottak a régi szerephez, s amelyek lehetőségteremtő igényeinek leginkább megfeleltek. S ilyet, úgy látszik, kettőt talált magának-ezek lettek 1975 utáni pályája meghatározó területei.

2. A két lehetőség közül az első, értelemszerűen, kenyérkereső foglalkozása, tanári munkája volt. Tanár, persze, tudjuk, sokféleképpen lehet az ember, és sokan vannak, akiknek ez a szakma csupán annyiból áll, hogy le kell adni az órákat, s ezzel minden rendben; kötelezettségeiknek eleget tettek. Ilia azonban, tanítványai tanúságai szerint nem ilyen tanár; mindig a szó eredeti, nemes értelmében vett pedagógusként, igazi nevelőként végezte munkáját. Nemcsak egy nagy tudásanyag szimpla továbbszármaztatója (1980 óta docensként), hanem hallgatóira figyelő, azok útját egyengető nevelő, aki apró, emberi gesztusaival is orientálni tudott s tud. Jellemző

79