Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

nagy mentális energiáit mozgósító, de végső lényegét illetően új orientáció formálódott.

Maga Dia, nyilvánosan, a Tiszatáj megkülönböztető jegyeinek a következőket vallotta: „a külföldi magyar irodalommal való intenzív foglalkozás, [...], a környező népek nemzeti kultúrájával, irodalmával való foglalkozás [...] aMost-Punte-Híd rovatban”, valamint a folyóirat olyan tematikus számainak megjelentetése, mint „a finnugor népek irodalma, a néprajzi, régészeti, nyelvészeti, Illyés Gyulát köszöntő számok” - amelyeket később még követett a fiatal történészeket bemutató szám, vagy a Veres Péter-összeállítás. (Délmagyarország, 1973. máj. 13.) A „lényeges módosulást” azonban ezeken túl látta. Úgy vélte, az igazi szerkesztési újdonság „a teljes magyar irodalomból való közlés, válogatás, a külföldi magyar irodalom szelektívebb szerepeltetése, egy hosszú időre tervezett tematikus folyóiratszám sora, s legvégül pedig a folyóirat kelet-európai orientációjának fokozódó tervszerűsége.” (Uo.)

Ebben a műhelyvallomásban persze van némi benső feszültség; a nyilatkozó még nem tudott, vagy nem akart megfogalmazni bizonyos tendenciákat. A „teljes magyar irodalomból való válogatás” igénye bizonyos mértékig szembenáll a kelet-európai orientációval. A magyar irodalom, tudható, több is, más is, mint ami benne „keleti”. Gondolható volna persze az, hogy a teljes magyar irodalomra való utalás csupán legitimációs funkcióval bírt, ez igazolta a szegedi provincializmus kiszorítását. Egy dolog azonban elgondolkodtató. Dia irodalmi szocializációja s irodalomtörténeti érdeklődése jelentős részben a nyugatos orientáció egyik változatához (Ady, A Holnap, Juhász Gyula) köthető. Nem föltételezhető tehát, hogy mindez számára csak alibiként szolgált; fölkészültsége, akár ösztönszerűen is, módosította, átszínezte irányzati elköteleződését. Amikor tehát, a népi mozgalom hagyományainak megfelelőn egy „keleti” orientáció képviseletére vállalkozott, ez nem volt benne ellentétes a nyugatos orientációval. Törekvése inkább egy valóságos kulturális feszültség kiegyensúlyozására irányult. Műveltsége jellege és karaktere, kvalitástisztelete és nyitottsága arra predesztinálta, hogy nyugatosságnak és népinek valamiféle ötvözésére törekedjék. Olyan folyóiratot csináljon, amely — egy új és összetettebb magasrendű helyzettudat kialakítása érdekében — asszimilálni akarja és tudja a nyugatos orientáció jegyében született értékeket is. Amely tehát valamiképpen meghaladja a régi megosztottságokat. Azaz: újraéleszti és fölerősíti, de egyúttal át is értelmezi a hagyományt.

Ez az attitüdbéü sajátosság jelzi, hogy a szerkesztői szándéknak volt egy rejtett, ki nem mondott rétege is — s éppen ez a ki nem mondott, de kimutatható szerkesztői intenció bizonyult a legmesszebbre mutatónak. Megemelni, módosítani, az új feladatok ellátására alkalmassá tenni igyekezett azt, ami benne volt a magyar értelmiség egyik vonulatának gondolkodásában, de töredékesen és egyoldalúan. Ilia történeti érdeme éppen az, hogy ismerve értelmiségünk gondolkodását, fölismerte átalakításának, új minőségekkel és színekkel való „beoltásának” szükségességét.

Tisztában volt azzal, hogy a kelet-európai orientáció könnyen egy fölszíni konjunkturális mozgás részévé válhat, és hiteltelenedhet. Kovács István Havon forgó ég című verskötetéről írott kritikájából tudjuk, már 1973-ban tudta, „a szomszéd országokban élő magyarság sorsa, kulturális produktuma iránti” érdeklődés részben „divatjelenség1’, rossz reflexek megnyilvánulása. Veszélyei lehetnek. Kovácsot, nagyon jellemzően, éppen azért dicsérte meg, mert verseiben „példás komolyságot”, „a népek közötti kapcsolat történeti tanulságainak számbavetését és lehetőségeinek kutatását” érezte. (Tiszatáj, 1973.12.sz.90.) Ő maga pedig még a verskötetről szólva is arra figyelmeztetett, hogy „történelmi felelősségtudattal (és tájékozottsággal!)” kell szólni arról, „mi nékünk a történelem folyamán adatott a szétszóródásban, és

76