Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

arról a tanulságról, mely kell hogy meghatározza mai magatartásunkat”. (Uo.90.) A cél, jól láthatóan a múltunkhoz való kapcsolódásunk tudatosulása!'. (Uo.91.) Nem lehet vitás, ez a magatartás maximálisan realista, s ugyanakkor mélyen morális. Nem tagadja a tradíciókat; az adottságok, a föltételek tudomásulvételéből indul ki, s fontosnak érzi ezek tudatosulását. De mindezt nem belenyugvóan s nem öncélúan teszi. A múltunkhoz való viszony átalakítására tör. Érthető tehát, hogy a magyar szellemi életet nem megosztani, hanem — adott célokra — egyesíteni igyekezett. Már az 1971 végén írott „72-es” laptervben arról szólt, hogy a „megírásban bármely formai megoldás elfogadható, de a lényegben a valóságközpontú, az itt és most gondolatát őrző és megfogalmazó írásokat kell támogatnunk, megszereznünk, közölnünk. Ha tetszik, [a cél] egy realista igényű próza, mely nem a külsőségekben realista, hanem a lényegben: a mi valóságunkra irányul és abból vétetik.” Ez a nagyon mély s ugyanakkor a konkrét megoldások iránt maximálisan nyitott valóságigény magyarázza, hogy Ilia — minden látszat ellenére — nem a népi irodalom puszta szócsövévé tette a Tiszatájat. Ellenkezőleg: egy nagyon bonyolult, s máig megvalósulatlan művelődéstörténeti szerepet kívánt betöltetni a lappal. Egy olyan szellemi föllendülésre, olyan öntudatosodásra törekedett, amely megszünteti a magyar kultúra súlyos szakadásait. Ebbe pedig nála beletartozott irodalmunk nagy alkotóinak az eleven szellemi életbe való újrabeiktatása (pl. Németh László esetében) és a nemzeti szolidaritási közösség irodalmi eszközökkel való újraépítése. De a hagyományos törésvonalak eliminálása is — a kvalitásra figyelve. Mindennek végső célja ugyanis a szellemi élet szerves bontakozásra való alkalmasságának megteremtése.

Ez a deklarálatlan, de jól kitapintható igény az Ilia-féle Tiszatájat a népi vonulat utolsó igazán jelentős, az európai fölvilágosodás nagy hagyományaival is harmonizáló teljesítményei közé sorolja. Igen nagy lehetőségek rejlettek benne.

A lehetőségek azonban csak részben valósultak — valósulhattak meg. Beszédes tény, hogy utólag, két évtized távolából mjjga Ilia is úgy látja, szerkesztői ötletei egy része „bejött”, egy másik része viszont nem. A határon túli magyar irodalom fölkarolása például bejött. Ez a „Tiszatáj profiljává vált”, s „vitte, olvastatta a lapot”. (Szeged, 1992. február 3.) Nem jött be viszont az a terve, amely a vidéki magyar társadalom szellemi életének fölmérését célozta. „Szerettem volna a lapban tanulmányokat közölni az alföldi kisvárosok szellemi életéről — mondta erről —. Ezt, ugye, sivárság jellemezte, a régi értelmiséget visszaszorították. Nem volt, aki megírja a témát, aki anyagot gyűjtött volna.” (Uo.) Ezen a fontos területen tehát az önismereti szint megemelése nem sikerült, pedig - ma már bizonyos - ez legalább olyan súlyú feladat lett volna, mint az összetartozás-tudat megerősítése. De a viszonyok erre, sajnálatos módon nem voltak érettek; az értelmiség, a helyi társadalom állapota nem tett lehetővé egy ilyen önmegismerő és önalakító tevékenységet. Mindent összevetve mégis, így is igaza volt Kormos Istvánnak, aki az Ilia-féle Tiszatájat egy interjúban az évtized legjobb magyar folyóiratának mondta, hangsúlyozva Ilia személyes érdemeit: „a Tiszatájból remek lapot faragott, csodákra volt képes.” (Sőt, azóta egyre bizonyosabb, lapja az 1948 utáni „négy évtized” 3-4 legjobb kulturális folyóirata közé tartozik.) S Ilia teljesítményének és nyitottságának igazolása az is, hogy az 1986-os írószövetségi Tiszatáj-vitában még mindig példa és hivatkozási alap volt vers-szerkesztői tevékenysége is, amely - más irányzatok képviselői szerint is — túlemelte a lapot az irányzati egyoldalúságok korlátain.

77