Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

E sajátos, a szokvány kritikáénál összetettebb szerepű kritikusi tevékenység viszonylag korán jelentkezett nála. Sőt, a Sánta Ferencet méltató, író a művek mérlegén című 1964-es kritikájában e magatartásnak már szimptomatikus változata mutatható ki. Ez a kritika, nagyon jellemzően, egyazon gesztussal hatálytalanítja az író ideologikus degradálását, „védi meg” a szitokszóként használt egzisztencializmus vádjától, s mutat rá a mű nagyon is a hatvanas évek világába belevilágító „üzenetére”. „Az ötödik pecsét című regény nagyobb része - úja e kritikájában - egy kocsmai társalgás, az asztalos, könyvügynök, órás, kocsmáros meg egy fényképész beszélgetéseinek leírása. Miről van szó és kikről? Nem hófehér palástos tiszta férfiakról, hanem a kicsi életük lehetőségeit megmenteni igyekvő emberekről, akiknek fő célkitűzése: Megmaradni, átvészelni azt az időt, amiről érzik, hogy rossz [...]. Törekvésük: kisiklani a történelem nyomása alól a különélet biztonságába. Ontetsző- leg hirdetik, hogy bár nevük nincs benne a történelemkönyvekben, de becsülettel dolgoztak, és ezért őket nem lehet bántani. Csakhogy ez az élet nem lehet mentsvár, a társadalom nem engedi e menekülés beteljesedését, mert a benne élők sok-sok szállal kötődnek hozzá. Ezt igazolja Sánta Ferenc a négy kisember életével.” (Tisza- táj, 1964.2.sz.4.) Ebben az interpretációban, mely ma már nyilvánvaló, a kádári konszolidáció alapvető, nagy antinómiáját úja le, jóval a szociológusok előtt — az utolsóként idézett mondat is figyelemre méltó. E fölismeréshez ugyanis Ilia Mihály valóban a Sánta-mű olvastán jutott el, s ide azért juthatott el, mert fölismerte, a nagy művekhez érdemes igazodni. Sánta műve pedig számára „nagy írói teljesítmény” volt. Kulturálisan telített, modellértékű, világlátást is mélyítő és tágító. És, nagyon érdekesen, az irodalom erősíti meg benne a fölismerést: „Nincs kibúvás, csak helytállás van.” (Uo.)

A viszonyok tágítása vezette más művekről szólva is. Többnyire nem is befutott írók kanonizált műveit méltatta, hanem sokszor olyan, irodalomszociológiai értelemben marginális, ám valamilyen speciális értéket hordozó könyveket, amelyeknek nyilvános elismerése, legitimálása kijjebb tolta a korlátokat. így előszeretettel szólt pl. a mindenkori fiatalokról, akik új, saját életérzéssel jelentkeztek; egyforma súlyt helyezve világuk fölmutatására és tehetségük kimondására. Amikor — az 1966.7.számban — Ratkó József Félelem nélkül című verskötetét méltatta, persze még saját nemzedéktársáról szólt. Valamivel később azonban már — kritikában is, útnak indító miniportréban is — nála nemzedékkel fiatalabbak útját is egyengette. Tárgyias, s ugyanakkor empatikus, a tehetség legkisebb moccanására is figyelő, megismerésvágytól vezérelt kritikákat írt pl. A magunk kenyerén című antológiáról (1971.10.sz.), máskor meg Új költők sorakoznak címmel értekezett (1970.4.sz.). Aligha véletlen, hogy azok közé tartozott, akik Konrád György tehetségét első regénye megjelenésekor már méltatták, s — az őt Konrádtól elválasztó szociokulturális különbségeket legyőzve — akceptálta A látogató világát. Tételesen is kimondva, amit addig jórészt elhallgattak: „Konrád könyve olyan világra nyit kaput, amelyről nem nagyon beszél az irodalom, sajtó, de van: társadalmunk mélyvilágára, a lumpenélet minden borzalmára.” (Tiszatáj, 1969.8.sz.773.) Tette ezt annak ellenére, hogy — mint be is vallotta — számára Konrád könyve: „Nehéz könyv. Számomra a mégoly figyelmes olvasás után is több homályos pontja van. Az írói szándékban, a megírás formájában kétkedve, mégis a könyv megrázó dokumentalitása, a vállalkozás írói érdekessége marad meg bennem a mű érdemeként, és ezt olyan jelentősnek érzem, mint az ellenvethető érveket.” (Uo. 772.) A kritika zárása, szocializmusra utalása persze értelmezendő volna, de egyéb fogódzó híján nem lehet eldönteni, hogy ez afféle irodalompolitikai „vörös farok” volt-e, amelyet az adott viszonyok között a különösen rázós könyv legitimálása kívánt meg; avagy valódi — szocialista —

66