Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
perspektíva-érzés kifejeződése. Valószínű, hogy e kettő még együtt jelent meg a kritika lezáró passzusában. Saját származása, szociokulturális háttere persze bizonyos művekre kivált fogékonnyá tette. A szociális, a nemzeti s a történeti érzékenység irányultsága legkorábbi és legszélesebben érvényesülő rétege, összetevője volt. Ennek jele, hogy olyan írókról, költőkről is látható rokonszewel írt, mint az akkor erősen méltányolt Váci Mihály (pl. 1968.8.sz.), vagy a történeti tematikát lényeges pontokon megújító Cseres Tibor (pl. 1968.11.sz.). S úgy tetszik, érdeklődésének irányait mintegy egybefoglalták, összegezték a határokon túli magyar irodalom alkotásai, amelyeket elsők között szemlézett rendszeresen. Ez az érdeklődése, amelynek első, már tudatos figyelemre valló jelei 1958-as erdélyi útjához köthetők, értelmezhető ún. nemzeti-történeti érdeklődésként. S bizonyos, egy ilyen értelmezés nem is jogosulatlan. De az is bizonyos, legalább ennyire jogos benne emberi világának az irodalom eszközeivel való kitágítását látni. E, politikailag különösen érzékeny területen mozogva ugyanis olyasmit ismerhetett (és ismertethetett) meg, amely a legszorosabban szervesült a magyar történelem menetébe, ám — a 20. századi magyar történelem nagy törései következtében — az ötvenes, hatvanas évekre már a magyarországi polgár számára nehezen föltáruló, „ismeretlen” világ volt. E világot persze nagy s nehezen elmozdítható idológiai tabuk zárták el az érdeklődők elől, s a puszta érdeklődés elfogadtatása sem volt egyszerű. E téren tehát csak lassan, mintegy a hivatalos ideológiai előföltevések közegében mozogva, az ún. szocialista hagyomány részeként lehetett elindulni. így, sajátos koijelző momentum ez — előbb csak Radnóti költészete apropóján írt „külföldi” magyar szerzőről (Bori Imre könyvét ismertetve; 1966.6.sz.), vagy a Korunk képviselte törekvéseket recenzálta. A hatvanas évek közepétől azonban ez a terület egyre inkább saját, önelvű kritikusi területe lett, s mind több romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai magyar könyvről szólt itthon elsőként (és sokáig csaknem egyedül). írt pl. a nagy tehetségnek tartott, de a szocialista hagyományba már aligha besorolható Páskándi Géza elbeszéléseiről (1969.7.sz.), fölismerve Páskándi többműfajúságát és jelentőségét; majd pl. ösz- szefoglaló kritikát publikált Három magyar regény Romániából címmel (1970.5.sz.). Elsők között méltatta itthon Szilágyi Domokos költészetét (1970. l.sz.), Méliusz József Temesvár világát fölidéző nagy Monarchia-regényét (1969.10.sz.) stb. És, egyáltalán nem utolsó sorban, beemelte a hazai irodalmi életbe Farkas Árpád, Csiki László, Király László nemzedékét. A hatvanas évek végére pedig már alighanem a kisebbségi magyar irodalmak legjobb magyarországi ismerőjévé, befogadtatójává nőtte ki magát. Világa, amelyet jelentős részben az irodalom alakított ki, s leginkább magára az irodalomra kapcsolódott vissza, egyre tágult s egyre rétegezettebb lett. Olyan, amelybe — speciális irodalmi és/vagy kulturális értékessége révén — igen sokféle indíttatású és karakterű kulturális produkció megfért. 5 Kritikusi tevékenységének elsődleges terepe természetesen a helyi irodalmi folyóirat, a Tiszatáj volt. A Népszabadságban, az Új írásban, a Jelenkorban vagy az Alföldben alkalmilag megjelent írásai csak kiegészítették itteni munkásságát. A fórumot biztosító Tiszatáj azonban, kivált az első időkben, nem volt igazán jó lap. A vidékiességben megrekedt szerzők nagy száma, a túltengő publicisztika, s a szerkesztői iránytalanság 1956 után hosszú időre a másféle utat választó Jelenkor és Alföld mögé utasította. De a szegedi folyóiratnak minden gyarlósága ellenére volt 67
