Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
2 Élete külső eseménytörténete ma még csak vázlatosan adható meg. De annyi így is bizonyosnak látszik, hogy azok közé tartozik, akik maximálisan hasznosítani tudták az élethelyzetükből adódó lehetőségeket, s a visszahúzó viszonyokból is azt vonta ki magának, ami őt emberileg gazdagította, amit munkájában kamatoztathatott, így, nehéz évtizedekben is önmagát építette, míg körülötte sokakat elsodortak a kor rossz tendenciái, deformáló erői. 1934. szeptember 29-én született a Szeged melletti (ma már közigazgatásilag a városhoz tartozó) Tápén, ebben az „ősiségben rekedt” kis faluban, amelyet — éppen az ő kutatásaiból tudható leginkább - írók és művészek sora emelt be az irodalomba, a művészetbe. Szülei parasztemberek voltak, akik egész életükben a paraszti tradíciókban mozogtak, s e közegben övezte őket közmegbecsülés. A magyar falu világa szigorú, zárt világ volt mindig, az egyént erős tradíció — megtartó és kontrolláló erő — kötötte, a megbecsülés tehát, amit az egyén kivívott magának, nem utolsó sorban a közösségben való mozgásának jele. Édesapja, aki a maga módján a magyar parasztságban rejlő közösségi aktivitásnak egyik példája, Ilia Mihály gyermekkorában a parasztpárt egyik helyi vezetője volt. Nem vitte országos hírre, mint e típus elhíresedett nagyjai, Veres Péter vagy Szabó Pál (nyilván, mert nem lett író), de ugyanannak a paraszti típusnak a képviselőjeként írható le. Olyan embernek, aki a maga — lokális — közegében gondolkodni és vezetni tudó, tevékeny embernek bizonyult. Ilia Mihály indíttatásainak egyik ága minden bizonnyal itt keresendő; a közösséghez igazodó, de ugyané közösséget tevékenyen alakító ember példáját itt kapta meg. Maga a szülőfalu, Tápé a kívülállónak ma is nehezen megismerhető, külön világ, ami a falu jelképeként ismert gencsmadárral (Ilia egyik későbbi írói nevével), vagy a sokáig oly jellegzetes gyékényszövéssel, esetleg a tréfás közösségi kivagyiság megnyilvánulásával („Tápé a világ közepi, aki nem hiszi, lépje ki”) csak külsődlegesen jellemezhető. Hogy mi mindent kapott innen a falu legnagyobb szülötte, nem könnyű tisztázni. De szociális érzékenysége, az „alullévőkkel” való mély szolidaritásérzése bizonyosan innen ered, ahogy a valóság csorbítatlan tudomásulvételét lehetővé tevő reaiitásigény is. Ember és természet egységének, az ember természetre utaltságának tudata nála ugyancsak Tápéhoz köthető, ahogy ember és közössége összetartozásának, egymásra utaltságának élménye is. S valószínű, hogy ez a paraszti világ erősítette föl személyisége olyan legbensőbb vonásait is, mint azt a legbelül őrzött, sajátos, de mélyen átélt hitet, amelyet — jobb szó híján — az evangéliumi kereszténység moralitásával jellemezhetünk, vagy rejtekező szemérmességét. Elemi iskolai tanulmányait is 1941 és 1946 között szülőfalujában, Csóti Mihály kántortanító keze alatt végezte. Az iskola nem lehetett jobb, mint az átlag, de szerencséje volt, Csóti Mihály rászoktatta az olvasásra, kezébe adva a népiskolai könyvtár köteteit. S tanítójától hallott először Babitsról és Móriczról is. „Móriczot úgy emlegette — vallja erről egy följegyzésében Ilia —, mint aki rólunk is írt. Csak később tudtam meg, hogy ez igaz is, hiszen a Rózsa Sándorban Tápéról külön fejezet van.” Valószínű, hogy Csóti tanító úr ilyesféle gesztusai már az irodalom felé terelték. S mivel tehetséges, igyekvő gyereknek bizonyult, s a korhangulat is a kezére játszott, élhetett az 1945-ös fordulat számára adódó lehetőségeivel. 1946 őszén a szegedi Klauzál Gábor Gimnázium első osztályos diákja lett. De ez már egy sajátos, nagy lehetőségeket s nagy buktatókat magában rejtő periódusa volt a magyar történelemnek. A dolgok már nem a régi klisék szerint alakultak. 1948-ban a Klauzál alsó négy osztálya általános iskolává alakult át, s így ő — kétévi gimnáziumi tanul56
