Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Háy János: Gyermekkori emlékek a karlócai békét követő évekből (elbeszélés)
ba, ám az tovább rimánkodott, míglen szánalom ébredt a bentiekben, az én nevelőimben. — Gyere be, ha nem is hiányoztál az esténkből — kiáltott ki öregapám. Tisztes üdvözléssel lépett be az idegen. Elfogadta az étkeket és nagyokat húzott a boroskupából. — No, mese nem lesz? - szólalt meg öregapám újra, úgy egy órával a katona érkezését követően. Látszólag mindenki nyugalomban. Ittak és ittak. Oregapám feje feketén kez- de bólongatni, aztán krákogott egyet, s emigyen szólt: — Éjibogarak lepik el az ablakrést, a falakat, belopóznak a házba és felfalják a benti népeket, a katonát, öreganyámat, majd rávetik magukat a bútorzatra és a kamra jószagú füstöltszalonnáira, minden az éjibogarak martaléka lészen. Ekkor öreganyám dühbe gurult: Az istenit magának, má megint teleszlopálta magát, hogy a békák élnék föl a beleit. Takaroggyon má az ágyba, mer reggel megin nem bírja megetetni a jószágot. Hát mi az istent gondol, mindig én fogom cipelni azt az öles-nagy abrakoskosarat? Az öreg mondott valamit válaszként, hogy ordas sárkány vagy effélét, meg hogy mindegy már milyen rémséges vénasszony, mert holnapra úgyis megza- bálják az éjibogarak, a sötétség rágcsálói — s míg sziszegte a szidalmakat a fogához tapasztva nyelvét, fölállt és csöndben eltűnt. Leheveredett tán az istállóban, ott volt leginkább kedve éjszakázni. A katona pedig nem feledte a mesét, s hogy én mire sem várok, mint arra, hogy elkezdje. — Tudod-e fiam, hogy mi a vitézség... - mindegyik így kezdi. Egy-két unalmas rávezetőkérdés, mintha először látnék bújdosó katonát, végvári romterméket. Helyeseltem hát, serényen, nehogy a vicc kedvéért meghúzza a fülemet, beletúrjon a hajamba vagy megpaskolja az orcámat. Végre aztán belefogott. És akkor elhatározta a magyar sereg, hogy beveszi a várat, amelyet a hitetlenek már oly régóta bitoroltak. A vár hatalmas volt, ha kilométerre is távolodtunk el a falaktól, szélességét a szem akkor sem bírta átfogni. Káváit nem látszott - bármi messzeségből - a túlsó oldal, ahol feltételezhetően a kapitány sátra állott, ahol a legvitézebb daliák vártak az ütközetre. A füsttől feketült falakat itt-ott omladékok, hasadékok törték meg. S mindeme hasadékokból, akárcsak a lőrésekből törökágyúk bambultak a sürgő-forgó magyar seregre. Ijesztő volt ez, rémisztő, de ugyan ki rettenhetne meg akkor, mikor oly nagy a tétje a harcnak. És napok teltek a vár alatt. Mi, akik az innenső oldalon állomásoztunk - mármint a hozzánk képest innensőn, mert az semmiképpen nem lehet a túlsó, ahol mi is ott vagyunk —, a bajvívást gyakoroltuk, fegyvereink élesítgettük. Napra nap telt és éjre éj, s mi nem voltunk restek: végeztük, amiről úgy gondoltuk, végeznünk kell. Senki nem tudta, mivel tölti idejét a kapitány. Senki se... Én kivált nem tudhattam, hiszen táborhelyem azon a ponton volt, ahonnét a legmodernebb Kepler-féle tükörrendszerrel sem lehetett volna átvillantani a túloldalra. De örökösen szóba került, vajon a kapitány mi módon jelzi: Fiaim, íme, hát elérkezett az idő, mikoris fegyvereinket, s minden bennünk növekvő erőt a hitetlen fenevad ellenébe kell fordítanunk. 46
