Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Háy János: Gyermekkori emlékek a karlócai békét követő évekből (elbeszélés)
Egyszer aztán — nem bírván már a várakozást, a bizonytalanságot — átlopóz- tunk a túloldalra, abba a bizonyos táborba, hogy meglessük, mi folyik ott, s netán kifigyeljük a kapitányt. Az őr, akit leszólítottunk, nagyot nevetett szándékunkon, mondván: most aztán rendesen melléfogtunk, mert a kapitány átment a túloldalra megszemlélni a készülődést, hogy vajon érdemes-e ezekkel a harcosokkal viadalra kelni. Hát igen: ti itt, ő azonban ott... Siettünk vissza, már amennyire a töröktől rettegve siethet az ember, de mire megkerültük újra a várat, a kapitány már nem volt ott. És elérkezett a nap. Valaki közülünk azt mondta: Most. Serényen futottunk fel a töltésre, létrákkal neki a falaknak, hullottunk sokan, ám hullott a gazfickó török is, és ők többen hullottak. Ha közülünk pusztult egy, közülük pusztult kettő, ha közülünk tíz, közülük húsz, ha közülünk húszezer, közülük negyvenezer. Vagyis mind elpusztultak, mert éppen negyvenezren voltak. A sereg egyik fele az innenső oldalról, a másik a túlsóról szorította semmivé az ellenséget: semmivé. És a dicsőség érzése, a büszkeség öntötte el a magyarokat. Diadalt ültünk a rommá vált vár utcáin. Csak egy hiányzott közölünk: a kapitány. O nem tartotta érdemesnek az ünneplést. Azt mondta tisztjeinek: íme hát, idáig süllyedt a dicső magyar harcos, hogy a gyengékkel el tudott bánni, mert nem a ti szablyátok fürgesége hozta meg a győzelmet, hanem a törökök silánysága. Nem volt oly fenenagy a hatalom, mellyel szembeszálltunk. Hisz e század majd minden uralkodója második volt a szultáni székben, sőt akadtak közülük harmadikok, netán negyedikek is. Az egyiket közülük Ibrahimnak hívták — holott köztudott, hogy ez egy nagyvezíri név, ugyanekkor a nagyvezér meg Szolimán volt. Minden elvesztette saját helyét e birodalomban, semmi sem maradt önmaga. Győzelmünk hát csekély büszkeségre adhat csupán okot. Aztán — mondják - hátat fordított vezéreinek, s annyit mondott még úgy elmenőben: Vitézek, az létünket kell kardélre hányni, az minékünk a megfelelő érdem. És akkor a katona elkezdett siránkozni, hogy mért nem láthatta legalább egyszer azt a fenenagy Tamerlánt, a törökordas legádázabb ellenségét, azt a Szkander béget, a turbános vadak rémét, átkozódott, morgolódott, majd ledőlt a padkára és elaludt. Már én is szinte álomban. A feladaton gondolkodtam. Bármikor is tudható-e, hogy készen vagyunk rá, hogy fenyett kard, felbőszült erő, vakmerő bátorság, s akár Krisztusurunk — meg a legszebb török és magyar lányok — szívbebújása elég a végrehajtásra... Ha valaha összefutnék a kapitánnyal, vajon nézhetnék-e tisztán a szemébe ekkép: íme, hát: kész vagyok. 47
