Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Sándor Iván: Az Ilia-levél
Sándor Iván Az Ilia-levél J- edves Miska Barátom! Köszönöm legutóbbi soraidat; (a hozzám közelállók közül csak Ilia Mihállyal levelezek rendszeresen; van néhány évtizedek óta távoli országban élő idős rokonom, velük váltok évenként egy-két levelet, de a barátságokra ott a telefon, a sarokasztal, a nemesgulácsi öregház, az amerikai-úti munkaszoba); értem én, hogy visszahúzódsz, magam is így vagyok, főképpen most, hogy harmadik éve újra regényírásba merültem alá, persze megint történik közben a történelem, de nem gondolod-e Te is azt, hogy habár kívül erősen, a számunkra azért lényegesebb az, ami bennünk, s aztán a mondatainkban formát találva? Azt írod újra (Ilia jelenléte az életemben olyan jelennemlét, amit csak ő tudott megvalósítani. Ez a távolság, sűrített megjelenés, hasonló a szellem, az érzések folyamatos behatolásához a mindennapok pórusaiba; formája is van — akárcsak a műveknek az Ilia-levél. Gondolom többszáz, talán többezer ilyen levél húzza meg magát budapesti, pécsi, debreceni, kecskeméti íróasztalok mélyén, vajdasági, erdélyi, pozsonyi fiókokban, európai, Oceánon-túli levélgyűjtőkben. Csak tudnám, hol férnek el a válasz-levelek. Ám ennél is talányosabb: hogyan fér el egyetlen lélekben annyi viszont-lélek?) Nos, azt írod, hogy „már megint...” Hát persze Miska, hogy „már megint...”, ebből állt, ebből áll az életünk, a mindig már megintekből. Ügy vagyok ezzel, hogy megfér bennem, együtt a tájolópontot kereső éberség és a megalázottak szomorúsága. így aztán nem dönt le és nem vigasztal meg a sokféle — különböző előjelű - egymásra hasonlító „már megint”; anyagomnak tekintem, mostanában inkább regény számára, de azért tartalékolva esszéhez is. Eszembe jut, hogy arról írtál, (az Ilia-levél - mint a jelennemlétben is megtestesülő sűrített jelenvalóság - azt is jelenti, hogy kíséri valaki a sorsodat akkor is, amikor nem tudsz róla, akár évtizedeken át); nos, írtad, hogy valamikor a nyolcvanas évek közepén amerikai magyar mérnök-barátaid részére másolgattad a műegyetemi újság, a Jövő Mérnöke 56-os számait; („Nem volt könnyű. Az Országos Széchényi Könyvtárban volt egy-két tanítványom, akiket rá lehetett bírni erre a manőverre, de igazán a zárt anyagok osztálya segített. A kiküldés már elég könnyű volt, Jugoszlávia felé elég lazán vizsgálták az utasokat. Röszkén át jutottak a másolatok Szabadkára, Újvidékre, és az ottani barátok postázták Amerikába. Hajói emlékszem, Bojtos László is címzett volt. Ekkor még nem ismertelek személyesen, bár az írásaidat régről, a hatvanas évek elejétől...”); nahát Ohió Államban, a Reménység Tavánál 1990 augusztusában az előadásomat bejelentő Bojtos László, — akit én még névről sem ismertem - egyszer csak beszélni kezd a Jövő Mérnökéről, és bemutat, mint a hajdani 56-os fiatal lapszerkesztőt,akiről ő — s ebből persze semmit sem értettem — néhány éve Szegedről kapott hírt. Máskor meg Szabadkáról érkezett üzenet Dér Zoltántól, az egyik korai regé5
