Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Sándor Iván: Az Ilia-levél
nyemről, Bogdán Laci esszénaplója jött a Századvégi történetről, s mindegyik mögött egy korábban nekik küldött Ilia-levél.) A kilencvennégyes nyárral megint lezárult valami, Miska! Egy korszak. Lezárult? Itt mindig minden átfolyik... Tudod jól, hogy folyamatosan feszültségben tart a réginek az új formák között való továbbélése, miközben a régi kérdések - habár mindenfelé azokat szajkózzák —, elveszítik az érvényességüket. (Ezt az Ilia-levél nagyon pontosan felidézi: „A III/III-as Horváth József könyvében meglepve láttam a nevemet, mint az elmúlt rendszer nacionalista ellenzékét, akit megfigyelés alá helyeztek. Persze nem voltam olyan naív, hogy ne tudtam volna mi történik körülöttem, de ez azért kissé meglepett...”; „... hallgatok, magamban morgolódom, csodálkozom a történéseken. Nem hittem volna, hogy visszafelé megyünk egészen a húszas évekig...”; „... a hiábavalóság és a fölöslegesség hangulata. Ha nem tartozol valamelyik hadhoz, nem vesznek emberszámba... egyszer azon vettem észre magam, hogy mindazok a volt tanítványok, barátok, kollégák, akik most fönt vannak, hirtelen elfelejtették a múltjukat... Elborzasz- tott ez a tülekedés, ami a húsosfazék körül volt és van...”) Emlékszel, milyen helyet kapott leveleinkben gondolatcserénk Bibóról? Arról, amit ő zsákutcás történelemnek, deformált politikai kultúrának nevezett. Erről a legtöbbet nyolcvankilenc-kilencven-kilencvenegyben beszélgettünk. Talán megteremtettük (de ezt csak mi ketten tudtuk és Fűzi Laci), a dialógus egy változatát. Én írtam a Forrásban a korszaknaplómat, Te meg minden hónapban a Rádióban folyóiratszemlédben hozzáfűztél valamit, amit többnyire beépítettem a következő havi fejezetbe. Szép volt. Mintha valami áramkört is ... Ha csak ennyit adott volna nekünk a barátságunk, ugye ez is ritka adomány. Aztán eszembe jut a tekinteted, amikor ritka személyes találkozásaink egyikén elmondtam, hogy a Rádióban egy keszthelyi tanárnő belemondta a világba: élete nagy élménye, hogy Ilia-tanítvány lehetett. Az is eszembe jut, hogy az irodalmiszellemi életben azok a volt tanítványaid, akik nem a húsosfazékra fígyeltek-fi- gyelnek és fognak figyelni, a szemem láttára fognak össze. (Ezeknek az irodalomtörténészeknek, íróknak, szerkesztőknek közös tulajdonságuk az értéktisztelet, a hozzáértés és a tisztesség, az Ilia-katedráról merített emberség, amely nem ismer táborokat, hadállásokat. Erkölcs, tudás, magány. Érdekes, hogy a szekértábor-szervezés milyen messze van ettől a mentalitástól. Érdekes, hogy éppen ezért van kohéziós ereje.) Szerettem volna már régen megírni, hogy leveleid társaságában kedvem támad magamba nézni. Számomra az önszembesítés nem jár együtt a közvetlen - például a levélben történő - kibeszéléssel, inkább belső állapotot jelent, amelyben az élmény-gondolat-ismeret kevésnek bizonyul a továbblépéshez és új starthely képződik a regény- az esszéíráshoz. Mondhatom, aki Iliáról szól, azon kapja magát, hogy önmagáról kezd beszélni. Ez az igazi inspiráció. Alig-alig tudok nemzedékem életidejében olyan irodalmi emberről, akinek műve ennyire az átadás, az alázat, a fölszívódás a kultúra teljesítményeiben. Hagyjuk a szá- zadeleji példákat. Szederkényi Ervin volt csak így jelen az életemben, a munkaasztalom zúgaiban. Az Ilia-levél és a Szederkényi-telefon rokonok. Most, hogy ezt leírom, eszembe jut: semmit sem tudok egykori kapcsolatukról. De ez nem is fontos. Azt hiszem Ervin is, és most Miska is örömmel venné-veszi, hogy miközben a „lapom”, a „kiadóm” a Jelenkor, barátságot, alkotó kapcsolatot tartok — talán mások számára is hidacskát építve - Kecskemét és Szeged messzire su6
