Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)

körözése és köröztetése soha, amíg az emberiét tart, nem ér véget —, akár bűnözőnek, akár madárnak tekintik a nyomába eredők. A fejére kitűzött vérdíj sohasem lehet olyan magas, hogy megérné a nyomravezetőnek...”. Maga az alkotó természetesen madárnak tekinti a verset, s erre utal jelképesen Hegyeshalmi László címlapon reprodukált festménye, a „Távoli hang”, meg az azt megidéző vers is. Persze érezzük, tudjuk a költővel együtt a madár-lét, a költő-lét elemi veszélyeztetettségét, a vérdíj-képzet mégis félrevivő. Nemcsak a tények miatt, hanem a versvilág jellege miatt is.

A költő eszménye ugyanis a harmonikus életű, a természettel valamiképp ma is összeforrottan élő ember, s ennek mintáját találja meg a görög szigetvilág nyári szépségében. Az Amorgosz-ciklusnak hosszabb időn át, de főként 1992-ben keletkezett darabjai az európai lét gyökereit és normál formáját lelik fel:, jó így: / jobb már csak úgy lehetne ahogy / soha Isten se képzelte el”, következésképp „így kellene élni”, hiszen „itt még nem halt meg a bennünk / lakozó imádatra nem vágyó / Isten”, s így „megtanulsz újra járni, ráérni / érezni érteni”, igaz, hogy „közben a túlsó par- / ton már a te tarkódnak is szegezik / a fegyvert”. S ide vezet a végső megállapítás is: „Európa egyetlen lehetséges útját / AMORGOSZ szigetének szamár- és öszvér / ösvényein leltem meg újra”, s az itteni emberek életét élve „talán / kevésbé keservesen lelnénk meg ember- / voltunk alig kitapintható célját és / lényegét anélkül hogy külső hasznán és / értelmén töprengenénk a jólét és a / nyomor emészthetetlen rémeivel viaskodva”. Ezredvégi rousseauizmus volna ez? Az is, de több annál, hiszen a hajdani bölcs még csak halvány nyomait észlelhette a ma elemi veszélynek, amely már nem csupán személyiségünk épségét támadja meg, de biológiai létezését is.

E természetes világ elfeledhetetlen viszonyítási pont, s ilyen pontok azért fellelhetők az életben máshol is, s nem csak a természethez kötődően, hiszen emberek és közösségek is példát adhatnak (Sepsiszentgyörgyi virágvasámap, Rég nem látott barátomat meglátogatván). Ugyanakkor nem ez a mindennapi tapasztalás, s ezért válik fontossá az irónia, cikluscímként is kiemelve a veszteglő irónia. Az irónia a történelem menetére, s a benne tébláboló emberre is vonatkozik, de a szürke hétköznapokat, a magánlétet átélő személyiségre is.

E kötetben a tárgyias, az elégikus és az ironikus hangvétel és látásmód egyaránt megtalálható. Az nem állapítható meg, hogy ezek mennyire egyidejűek, mennyire nem, egyes versek datálásából mégis úgy látszik, hogy a kegyetlenebb irónia visszaszorulóban van, mert szükségesnek mutatkozik a közvetlenebbül életérdekű elvek képviselete, hiszen az elmúlásképzet a világot és a személyiséget egyaránt érinti: „az ágon már csak / egyetlen falevél / ijedtében elharapja / nyelvét a szél / kutyák te- geződnének a / Holddal de a bárányok / szíve megáll / vulkánok hamuját szórja / fejére a Föld szamár- / fület mutatnak az égen / ácsorgó szatelliták hogy / lassan hatolhasson be- / léd a fagy és tenyeredre / telepedhessen az utolsó falevél” 0Századvégi telelő). Ez a szemléltetésül egészében idézett tömör mű azt is példázhatja, hogy a Széki Patka László által kidolgozott beszédmód a klasszicizált szabadvers, amely kerüli a zaklatottságot, amely a formára is átviszi a „mediterrán” jelleget, a „krétai őszt” — „Veszprémben”. (Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém megyei csoportja, 1992.)

Fabó Kinga: A fül

Előző és első, Anesztézia c. kötetében (1988) Fabó Kinga többféle út egyaránt tudatos és tehetséges művelőjeként mutatkozott be. A kihagyásos, kopár stílus, az ol109