Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)
kél át / az országúton egy magyar halott s kísérői, s a / koszorúvivő székelyruhás lá- nyok-legények”. Majd kellemesebb emlékek következnek, de minden egy célra irányul: mi is a magány voltaképpen? Szerteágazó válasz, amelynek kiindulópontja, hogy nincs más magány, csak az, amelyet az ember maga teremt maga köré. S „Nincs magány, / csak amikor a szó, a társnak, embernek küldött, / mint elfáradt, pihenni akaró szerelem, nem bírja / átröpítni magát vonzó, nyugtató szakadékokon, / mikor temetni kényszerül, nem teremteni.”. De a szó papírra vetése, az az igazi magány-állapot. S mindennek vége a néma csend. Az apa halála nem egyszerűen előhív, inkább fölerősít egy tendenciát, amelyet azzal is jelezhetünk, hogy „készülődik egy ősz a dolgok mélyén” (Ragyogás), azzal is, hogy „mit gondoltál? - / talán hogy télre tavasz jő -, múltszázadi / remény ez, / se tél, se tavasz nem te dolgod” (Októberi forgács), azzal is, hogy „itt a dele az / életemnek” és bizony „öregszenek a reggeli tükrök és egyre inkább / felek hogy ezt-azt még mindig elveszíthetek” (Anabázis). Van-e, lehetséges-e visszatérés, amikor „múlik a nap / múlik a hét / az évtized / rothadó nyár van / caplatunk zuhogó / századvégben / ezredvég sarában / fejünk felett / bizony a farkas / hátunk mögött a holló / vagy egy kedves / riasztólövés / vagy ahhoz hasonló” (Hajnali ringató). Látható, a személyiség és a közösség fenyegetettsége egymásra rétegződik, egymásra utal, s elementáris felsza- badultságélményt még a feltámadó remény sem adhat, pedig „Ki hitte volna, / hogy egyszer azt mondhatom, / amit akarok” (Márciusi forgács). Mélyebb, a kiirthatatlan közösségi életvágyat felmutató erőre utal az Útirajz, amelynek refrénszerűen ismétlődő tanulsága, hogy „még mindig ugyanaz” — az erdélyi magyarság szellemisége. A Száz sor magány is mutatta, hogy a költői hivatás gondjai megkerülhetetlenek, s nemcsak az ember formálja a mesterséget, hanem a mesterség is az embert: „Nevetni könnyű, / de a költészet megver, / embert csinál belőled, / ha tetszik, ha nem.” (Előre hát). A személyiség megformálttá válik, de közben az idő megfoghatatlanul elúszik, ninccsé omlik. Ennek ellenpontja csak a születéshez való visszatérés lehet, ami a Skorpió jegyében, november közepén történt, s „ilyenkor születni, ilyenkor / szülni: micsoda derűlátás, kikezdhetetlen bizalom! / —és nyílt szívvel várni: / történik, / történik valami jó.”. Mégis igaz lenne a Bodor Adámnak ajánlott vers önelemzése, hogy „lekéstünk egy évszázadot” (Előre hát)? Vagy inkább arról van szó, hogy . a „múltszázadi remény” nem évszázadhoz kötött, hanem az emberi nem örök életlendületének alapja? (Tevan Kiadó-Zrínyi Kiadó, 1993) Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal A Veszprémben kiadott kötet 1948-as születésű szerzője nem ismert sokak előtt, hiszen országos nyilvánosságnak igazán csak a Madárúton c. antológiában (1979) mutatkozott be. Két évre rá ugyancsak Veszprémben megjelent egy szerény kiállítású félkötetkéje, egybekötve Botár Attiláéval. Eleinte Patka László néven publikált, az említett két kiadványban Széki Lászlóként, s ez is nehezítette számontartását. Aztán rájött az optimális megoldásra, s mindkét előnevét használja. Mostani első-második könyve (önálló kötetként ugyanis első) végre nemcsak szép kiállítású, egyébként is méltó a megjegyzésre, bár most meg az lesz fő akadály, hogy aligha került be az országos könyvterjesztésbe, s én a fővárosban nem is láttam, csak egyetlen antikvár példányát. Erről azonban nem a szerző tehet. Az viszont az ő hibája, hogy ezt a címet adta könyvének: nem annyira az a baj vele, hogy túlságosan kimódolt, inkább az, hogy semmiképpen nem jellemző a kötetre, még akkor sem, ha a belső borítón olvasható önvallomás is kitér rá: „Szent meggyőződésem, hogy a vers 108
