Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)
utóbbi évek történéseit is a költő, Ezredvégi játékoknak nevezve azokat az „ezredvégi játszótéren”, aholis csak ismétli a maga rossz kliséit a történelem, s a népnek most is csak a statiszta szerepe jut. A csalódottság az egyéni létben, a közösségében mindent áthat, szinte annál a végpontnál^ érezzük magunkat, amelyhez Lucifer elvezette Adámot. Abban a drámában az Úr és Éva adott megoldást, emebben maga az alkotás kínál ilyent, s bizonyos értelemben ismét csak az Úr: a kötet záróverse Az Isten cseresznyefája a maga panteisztikus szemléletével legalább a természetet „boldognak” tudja mutatni, s a vers Istene az embert is felszólítja: „Állj fel már a porból!” Nem lehet említetlenül hagyni azonban azt sem, hogy a kiélezett keserűség nem mindig jó versszervező, az indulat többször publicisztikusan meditativ módon szólal meg, a lendület olykor a politikus-ideologikus retorikáé. S nem bizonyul hatékonynak a magyaros hatosok, nyolcasok népköltészetre ütő előadásmódú alkalmazása sem. Sokkal termékenyebb az átformált drámai monológ s a szabad vagy kötött dalforma alkalmazása. (Hét Krajcár Kiadó) Király László: Skorpió Esszék, kritkák, kézikönyvek sora tartja számon, mégis mintha Király László költészete árnyékban lenne mindmáig - legalábbis Magyarországon - olyan pályatársakhoz képest, mint Farkas Árpád, Markó Béla vagy Szőcs Géza. Pedig a Skorpió nem is első hazai kötete, hiszen meglepően korán, már 1983-ban megjelentek Janicsártemető címmel válogatott versei. Azt is szokták róla írni, hogy inkább a prózájával ér el sikereket. Nos, akármiként is volt, az is bizonyos, hogy a Skorpió az év egyik legjobb és legszebb verseskönyve. A szépséggel kapcsolatban most nem a kötet külső képére gondolok, bár az sem megvetendő: egyszerűségében is mutatós, hanem a versek szépségére, akár még abban a hagyományos, múltszázadias értelemben is, hogy egy-egy vers „szép” lehet, s ez harmonikusságot, zeneiséget is, egységes hangulatot is jelenthet. Ez a szépség azonban nem azonos a kellemesség fogalmával, bár nem zárja ki azt sem. S nem is az idillbe menekülésről van szó: ez a versvilág nem idilli, mégis, annak emlékképét, képzetét sugározza. Dehát lehetséges-e még egyáltalán a harmóniavágy versbeörökítése rafinált álcázások, rejtjelezések nélkül? Természetesen igen, s ehhez váltig a leghatékonyabb eljárásmód az elégikusság, amely a különböző idősíkokat, értékrendeket, szemlélet- módokat egymás mellé rendeli, szembeállító és egymásra vonatkoztató módon is. E versek keletkezési idejének egyik életrajzi alapélménye az édesapa halála. A szemléleti-költői hagyomány valamiféle természetvarázsba oldja az élményt, erre kínál alkalmat Az első ősz: „ - De hisz te fázol! — / így hát más útra fordul a gondolat, / s madarak éber lencséi előtt is / gyűjtöm legtitkosabb szavaim, hogy / megnyugtatóan betakarjalak.”. Ez a megoldás azonban gondolatilag csak átmeneti érvényű lehet, a kérdések újra fogalmazódnak, s élmény és értelmezés folyamatosan ambivalens, a hiány nem válik magától értetődővé: „Idasszicizálok, mit tehetnék várok / lenne bár minden szó derűs integetés // Egy légnyomásos század röntgenképe / ez maradt a szép fejből utánad / utolért betűd engem az enyészet utolér-e / elvesztettem egy szót és megmaradt a nincs” (K.L. senior). Ez a nincs továbbmozgatja a képzeletet, előhí- va groteszk-félelmetes élményréteget is. A Száz sor magány. Áttetsző nincs-világ a szakmai ügyességére büszke halott-öltöztető groteszk képével indít, majd a halott és a búcsúzó kettős magányát érzékelteti. Utána a temetés számunkra félelmetes vonása rajzolódik elénk. Jelen a rendőrség, / jelen a belügy — vigyázni kell, miként 107
