Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)
világot. Végül is megszerkesztődött egy kötet, ami az enyém is volt, mert az én verseim voltak benne, meg nem is volt az enyém, mert a versekből összeálló kép csak mértékkel hasonlított arra a költőre, aki voltam. De ez a féligmeddig idegen én véghez vitt valami életbe vágóan fontosat. Visszalopott engem, az igazi sajátmagamat a szerkezeten belülre. Erre a szerkezetre a kontársága, az életidegen ügyetlensége volt talán a leginkább jellemző. Nem tudott finom különbséget tenni; miután egy részemet elfogadta, egészében is elfogadhatónak kellett tekintenie, különben a saját hibás működését bizonyítja - így jött létre esetemben korát megelőzve az a különösen majd a késői szocializmusra jellemző „nem a mi kutyánk kölyke, de kutya” tünetcsoport, melyet egy nyájasabb évtizedben majd a három T foglal rendszerbe. Kötetemet keményen megbírálták, de ezt már csak mint a fiatal írók induló sorozatának egyik nyitó darabjával tehették, azon a sajtókonferencián, melyet a sorozat megindulása alkalmából, tehát bárhogy csűrj ük-csavarjuk, az én tiszteletemre is rendeztek. A költő kidugta fejét a föld alól. Győzött ő is, a korszak is, és persze valójában mindketten csúfos vereséget szenvedtek. * Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú Részlet A verseim megjelenése után hamarosan fólhangzó vád, hogy nincs egyéniségem, először elképesztett, majd fóldühített; végül növekvő derűvel töltött el. Magamban mindig kételkedtem, abban, hogy sorsszerű kényszer űzött a vershez, soha. Ha valakinek volt húsba vágó oka verset írni, nekem aztán volt. De ma már látom, hogy éppen ennek a húsba vágó oknak a legalábbis részbeni elleplezése volt kötetem megjelenésének keserves ára. Ettől eltekintve^ úgy zajlott minden, mint egy dialektikus tündérmesében. Kötetem az akkor induló Új termés- sorozat egyik első kiadványaként jelent meg, amit tehetségem elismerésének kellett tartanom. A sorozat céljairól a könyvkiadás akkori vezetője sajtótájékoztatót tartott az újságíró szövetség székházában, a tájékoztatóra meghívtak engem, az ünnepelt szerzőt is. Ami pedig Orbán Ottó kötetét illeti - mondta rólam a szónok, ez volt az utolsó alkalom, hogy kiadtunk egy ilyen első kötetet. * DM: A korhoz való viszonyoddal kapcsolatban kiírtam egy nagyon jellemző és fontos gondolatot Az ádáz szemtanú című, önéletrajzi jellegű írásodból, ami az akkori állapotot töményen rögzíti: „abban az országban akartunk élni és dolgozni, melynek jövőjét egy egész történelmi időszakra eldöntöttnek kellett vennünk. Számunkra nem az együttműködés ténye volt a kérdéses, csak a mikéntje, a hatásfoka. Majd így folytatod később. „Arra, amit a szemérmes zsargon torzulásnak nevez, arra mindannyian nem-et mondtunk; arra, amit a későbbiekben kezdtek konszolidációnak mondani, ha számos és számunkra létfontosságú fenntartásokkal is igent. A létünkkel.” Te azt mondtad az imént, hogy mást vártak tőled; hadd pontosítsam: tőled is! A konfliktus ugyanis tágabb volt: egy egész nemzedéket érintett. S ennek az „elvárásnak” az induló költők élményanyagával, megtett életútjával egyszerűen nem lehetett megfelelni a költészet autonómiájának megtartásához ragaszkodva. Ami úgyszintén létfontosságú fenntartás volt egy igazi költő számára, amit persze a kor nem méltányolt. OO: Indulásom pillanatában a helyzet, ha lehet, még az átlagosnál is lehetetlenebb. Akinek súlya van az irodalomban, messzehangzóan hallgat. Hallgat, akinek van mire. Nekünk, az én évjáratomnak még nincs mire hallgatnia. Az életösztön azt 82
