Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)
diktálja, hogy dugjuk lábunkat az ajtórésbe. A tisztesség meg azt, hogy tényleg csak annyira, amennyire az életösztön diktálja, és ne tovább, a talmi sikerig, melyet most olcsón ad a megszorult hatalom. Örült világ. Van olyan pillanat, amikor Nagy Lacinak nehezebb publikálnia, mint nekem. Azt kell mondanom, hogy tőlem és a velem egyívásúaktól még saját kis tragédiánk káposztafejnyi pátoszát is ellopta az idő. Hogy élhettük volna meg tragédiaként a magunk számkivetettségét, amikor körülöttünk az egész magyar irodalom küzdött a létéért? DM: Az a Juhász Ferenc is, akit úgy eltöprengtetett Újkori elégiád reménytelensége... Nagy László és Juhász Ferenc nemzedéke, amelyet a „fényes szellők” nemzedékének is szokás nevezni, rövid ideig ugyan, de még azt is hihette, hogy eldöntheti azt a jövőt, akár történelmi méretekben is, amelyet a te nemzedéked már mint meg- változtathatatlant vett tudomásul, mint egy fekete végzet érvényesülését az élet minden területén. 00: Ez a fekete végzet jó végszó ahhoz, amit mondandó vagyok. Századunk undok felfedezése az, hogy koncentrációs táborban elmúlik a gyomorfekély. Ezt most azért mondom, mert az életbe való indulásomat nem nagy túlzás a koncentrációs tábor metaforájával megjeleníteni. Más szavakkal: a fészkes fenét voltam én olyan pesszimista, amilyennek engem sokan gondoltak. A verseimben túltengett a sötétség, de vak volt az, aki nem fogta föl, hogy ez a fényesség fonákja, hogy az árnyak ilyen kitartó megidézése valójában magát a földön sérülten is továbbvonszoló életigenlés. Valójában én ekkorra már egy professzionista túlélő lettem, és a nagy gondom épphogy nem a halál, de az élet volt; az, hogy miképp teremthetek egyensúlyt a bennem lakó, sérülékeny lény és az edzett, egyelőre sebezhetetlen túlélő között. A pesszimizmus a ráérő szerencsések luxusa, engem a jövő egész másképpen foglalkoztatott. Világosan láttam, hogy a túléléshez stratégia és taktika kell, de azt is, hogy az egésznek semmi értelme, ha az ember nem tudja megőrizni magában az érzékelés ártatlanságát, másképp mondva, ha okoskodva nem tud naív is, ha belül kerülve nem tud kívül is maradni. Azaz ott tartunk megint a korszak értelmiségének nagy kérdésénél: hol a határ? Hol az a pont, amelyen túllépve az ember észrevétlenül darabjaira esik szét? Amelyen túl már csak hiszi, hogy ő még az, aki. Ennek a határpontnak a megtalálása volt az igazán nehéz. Az első kötetem környékén is, később is; igazából mindig nehéz, amíg az ember él. De az első menet, a magam nyers megformálása is eltartott vagy tíz évig. Nem is szólva arról az időről, amíg ezt az emberi formát öltő lényt lassan az irodalom is tudomásul vette. Orbán Ottó Elégia egy szamárhoz Utak szegény szörnyetege, te vagy köztünk az egyetlen igaz, mint a nyárson piruló szentek, túlvilági hangon ordítasz, s keresztbeállsz a síneken, hiába vernek orrba, véres szemed forgatod és csapzott fejed lesunyod a szikrázó porba. 83
