Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)
tanfolyamra. Fölmutatta a halál képét, majd elkapta előlem, és ott hagyott, hogy emésszem meg a látottakat, ha bírom. Eddigre már, összeszámolni sem igen bírom, hogy azt a verseivel házaló fiatalembert, aki ezekben az években voltam, hányszor suhintotta meg a halál. Az ostrom, a pince, természetes közege volt a pusztulásnak, de már az a nyári nap 1945-ben nem, amikor a szabad levegő és napsütés mámorától megrészegedve, fejest ugrottam a rakpartról a csillogva hömpölygő Dunába, ahogy egy pillanattal később kiderül, húsz centire egy elsüllyed uszályroncs valamilyen kiálló, hegyes és borotvaéles vas alkatrészétől, látom tenyérnyire az arcom előtt elúszni fűrészes fogsorát; ahogy nem volt természetes közege 1946-ban az a késő esti óra sem, amikor az Árnyas úton rálőnek az intézetbe hazafelé tartó gyerekre, hihetőleg a tiszta ruhával csábítón telitömött oldaltáskája okán; és nem az a tavaszi délelőtt sem, amikor ugyanitt, csak az út felső, keskeny részén, a meredek partoldalról, hová a közeledő teherautó elől másztam, a sáros földön megcsúszva a teherautó első és hátsó kereke közé csúsztam, hang nélkül, villámsebesen, a sofőr észre sem vett... nem mondom tovább. Mindezt csodálatosképpen megúsztam, ahogy évekkel később még csodálatosabb módon megúsztam a Fő- illetve a Gyorskocsi utcát is! DM: Vagyis az Avót? Mikor? OO: 58-ban. Akkor, amikor a nagy húsdaráló már nagyobb zökkenők nélkül, üzemszerűen, s talán épp ezért a legvérszomjasabban működött. Ez pedig úgy történt, hogy még 1954-ben írtam egy Majakovszkij-paródiát. Tudni kell, hogy a szívfacsaró fiatal költő előszeretettel mutogatta nálánál néhány évvel idősebb hölgyeknek a verseit. A hölgyek többnyire megrendültek az emberi szenvedés e megrázó dokumentumaitól, jó esetben olyan mélységesen, hogy rögtön az ágyukban kezdték a vigasztalást. A hivatkozott esetben a módszer nem vált be, a hölgy velem korú volt, az a fajta, akivel csak egy nagy szerelem hozhatott volna össze, ahhoz meg nem volt elég forró az ügy, így a kéziratot, mit tesz Isten, a Majakovszkij-paródiát, az volt nálam, hátrahagyva megszégyenülten, menekülésszerűen távoztam, a kéziratról pedig volt belőle otthon példányszámom, tökéletesen megfeledkeztem. Később tudtam csak meg, a nyomozótiszt Gyorskocsi utcai kihallgató szobájában, egy kopár lyuk, íróasztal, asztali lámpa, két nyikorgó szék, hogy ez a kedves nő, akit akkor már legalább három éve nem láttam, valamilyen ellenállási mozgalomban vett részt, lebukott, és a házkutatás során megtalálták nála a kéziratomat is. Ez úgy kezdődött: „Elvtárs, ne kend a szart a falra!” és ebben a hangnemben is folytatódott; az volt a leghumorosabb az egészben, persze humoron most a fekete humort értve, hogy nem valamiféle ádáz, politikai megfontolásban, hanem színtiszta irodalmi szükségszerűségből, minthogy Majakovszkij egy olyan dörömbölős, nagyhangú, ordítozós, földközeli költő volt, mint amilyen volt; úgy folytatódott, hogy benne volt Lenin meg a párt meg a kurszki csatorna, szóval minden, amitől a szöveg olyan jó vaskosan maja- kovszkijos lehet... DM: Ez az a paródia, amely aztán jóval később, 1992-ben meg is jelent egyik köteteidben, Az elmúlt időkből első darabjaként? Aki Birjakovics Marjakovszkij: Teli marokból (Poénma) a címe, s nem állhatom meg, hogy legalább a legvégét ne idézzem: 77
