Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)

Proletár,

amerre te vonulsz,

egy új Nap halad az égen

én, aki

versemmel seggemet

,fEl.vtárs,

ne kend

a szart

hegyen és

völgyön és

part,okon,

jobbról

balra

fényesre törölve

harsogom,:

a falra!”

00: Szabályszerű irodalmi paródia, ámbár kissé goromba, dehát egy goromba költőről. Semmiképp sem egy politikai röpirat. Hittem én, a marha fejemmel. Ez a két gépelt lap akkor robbanü A hírhedt helyen azzal fogadott egy főhadnagy, ő vizsgálta az ügyemet: Azt tudja, ugye, hogy magát ezért nyolc hónapra bevághatjuk egy internáló táborba!? „A szocializmust és vezetőit gyalázó versért!”, így mondta. Nyöszöröghettem, hogy ez egy irodalmi paródia, láthatóan nemigen tudta, hogy az mi, viszont közölte velem, hogy „mi megtanultunk a sorok közt olvasni!”, amire nekem jellemzően az a kétségbeesett poén jutott eszembe, „ki fogja akkor a sorokat olvasni?”, de ezt persze nem mondtam ki hangosan. És akkor hirtelen átcsaptunk a szürrealizmusba. Azt kérdezte tőlem: Hány példány van ebből a szennyiratból? Ezen kívül még egy, otthon mondtam, ami nem volt igaz, mert több keringett belőle a városban. Most megy, mondta, behozza hozzánk azt az egy példányt, és leadja a kapuőrségnél a nevemre! Mondott egy nevet, nyilván nem a sajátját. Én meg hazamentem, újra gépeltem a kéziratot, a régit borítékba tettem, az újat a régi helyére, merthogy ez volt minden parancsok legszigorúbbika, hogy példánynak lenni kell, mert mi van akkor, ha javítani akarok, vagy akkor, ha az Úristen megkérdezi tőlem: Hát a Majakovszkij-paródia példányát, fiam, hova tetted? Iróniával próbálom érzékeltetni azt, hogy gyakorlati szempontból milyen észveszejtő hülyeség volt az, amit csináltam. Olyan körülmények között, amikor másokat ilyen súlyú dolgokért hát, ha nem is végeztek ki, de úgy lecsuktak, hogy belezöldültek. Szörnyűségekkel volt tele a világ. Szóval bevittem a másolatot, és amíg a kapuőmek elmakogtam, hogy mi a helyzet, mindvégig vártam, hogy előlép a főhadnagy, és ottfog nyolc hónapra, nyolc évre, örökre... Semmi. Kondenzcsíkot húztam az utcán, úgy tűntem el onnan. Mindezt persze azért mondtam el, hogy én a kötetemmel való hercehurcát, ami persze gyötrelmes volt és végtelen hosszúnak tetszett, úgy éltem meg, mintha valaki ott állt volna a hátam mögött, és azt sugdosta volna a fülembe, hogy vannak azért ennél nagyobb ügyek is, és hogy nem kell nagyon beszarni. Azaz, hogy nem érdemes egy mutatós gesztussal bevágni magam mögött az ajtót: Ha ez és ez a vers nincs benne, akkor nincs kötet! A dolognak az a lényege, elemezte a helyzetet a bennem lakó öreg rezonőr, hogy életben kell maradni. Életben kell maradni, őrizni kell az esélyt, a tehetséget, amit az a titokzatos hatalom bízott rám, amely annyiszor kimentett a halál torkából. Most nekem kell kimentenem magam által őt, valami ilyesmi motozott bennem. És ezzel persze rögtön bevertem a fejemet, hogy csak úgy kongott, a korszak üvegfalként láthatatlan kérdésébe, hogy: milyen áron? Meddig lehet elmenni? Hol a határ, melyet átlépve észrevétlenül megrohad az ember? Ez

78