Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Simó Márton: Szilágyi Domokos és az öregek
nak... A hasonlóság, bizonyos szempontból, fennáll a két költősors között — Szilágyi Domokoson is nagyon fiatalon meglátszott az alkotói komolyság: én játszom ugyan, de ti vegyétek komolyan...” (Álom a repülőtéren) „... nyelvempattogzik, agyam elforr, s vér fakad teljes liliomokból...” (Ius primae noctis) s a komolyság, a teljességigény nem férhet soha össze a megcsonkított szabadsággal, amikor cenzorok tanítják a módját annak, hogyan kell a nyomda betűivel az értelem mellé lőni (Sütő István), s azt is: hogyan kell jaj helyett evőét kiáltani. ,^Jócskán stilizált világgal: éles kontúrokkal és éles fény árnyékkal kellett megküzdenem érdekeltek bölcs kínjaid, megismerés! Érdekeltek s fájni kezdtek” — írja második kötetében, amikor már benne fáj a kor, de buzdítja is a még ifjúi hevület: „Viszonylag boldog lehetek, hogy törődhetem véletek, mert magammal is így törődöm /... / mert így lehet elejét vennem az iszonynak — hogy boldog lehessek viszonylag”: a cselekvés kényszere menti ki az önpusztítás értelmetlen letargiájából, így válik a vers a továbblépés alternatívájává: ezektől az évektől írja Szilágyi Domokos a láz enciklopédiáját. Itt álljunk meg egy pillanatra, és fejezzük be azt a gondolatot, amellyel Szilágyi Domokost József Attilához közelítettük. Elsősorban a korszakokat kell egymáshoz közelíteni: a jobb- illetve balodali diktatúrákról van szó, amelyekben a hétköznapi ember egyformáin szenved, kiszolgálhatott, hiszen csak szenvedő alanya a társadalmi döntéseknek: születést, életet, halált parancsolnak rá a fentiek, el kell viselnie mindent vagy: egyszerűen kívülreked a szeretve utált (Ady), de mindenképp egyszeri életen... Hogyne szenvedné meg az ilyen korokat a költő, akinek nincsenek védekezési eszközei, aki alakoskodási képesség nélkül viseli a neuraszténia rábogzott köteleit, s mindeközben: ír, elmondja állapotát. Kedvezőtlen társadalmi széljárásban születnek a nagy költők, amikor minden szürke és reménytelen. Rokonság a helyzetvállalásban, a vérig hatoló igazmondásban és a túlérzékenységben van a két költő között, s az elszántságban, amellyel a reménytelenségben is suttogják a reményt, még abban a pillanatban is, amikor végigcsattog agymezőiken az éppen aktuális tehervonat, amikor kicsapódva alvad meg az élő vér ereikben. 62
