Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Katona Imre: Rendszerváltások - visszarendeződések (Korszak- váltásaink mechanizmusa)
és tudatosan terjesztett-szervezett szocialista mozgalmakat, melyek utóbb a szovjet modellt követve próbálkoztak gyökeres rendszerváltással, ill. szándékuk szerint korszakváltással is. Maga a szocializmus voltaképpen a kapitalizmus szülötte, lelkiismerete és egyben tagadása is. A „szülő” nyers, kizsákmányoló modelljét vette alapul, még akkor is, amikor a legmodernebb kapitalizmus részben önérdekből, részben félelemből — éppúgy megreformálta önmagát, mint egykor a katolikus egyház. Míg a szocialista tanok továbbra is a régi szülőt kárhoztatták, az időközben megfiatalodott kapitalizmus gyarmatait és kelet-európai fél-gyarmatait elvesztve is minden addiginál gyorsabban fejlődött, egyre inkább világrendszerré vált. Eközben a szocialista tábor önmagát rekesztette ki a globalitásból, az egyént a közösség alá rendelte, az állampárt alattvalójává tette, és a szabad verseny helyett kegyes-kegyetlen tőkésként viselkedett: a természet erőit és az ember szellemi-testi energiáit maximálisan kizsákmányolta. (A Szovjetunióban modern rabszolgaság született, mely a tőke- és a munkaerő hiányát volt hivatva pótolni.) Ezt az egyéni érdekek elleni rendszert csak erővel lehetett fenntartani: míg a francia forradalomban a polgár, most a munkás lett a „semmiből minden”, ténylegesen azonban nem volt hatalmon, helyette türelmetlen kispolgárok és ideaüsta értelmiségiek kormányoztak, illetve a nagy kormányosok, akik a királyokhoz hasonlóan a népet „megtestesítő” zsarnokok; nehéz lenne a bal- és a jobboldali figurák közt különböztetni. Minden diktatúra ér el eredményeket, ezeket katonailag a legkönnyebb realizálni, mint ahogyan valaha az európaiaknál egyébként mindenben fejletlenebb tatárok és törökök is kezdeti sikereket értek el, hogy idővel visszakényszerüljenek, és a történelmi „kaland” vége a látványos összeomlás lett. Egyes kutatók szerint a szocializmus voltaképp nem is volt a szó eredeti értelmében vett rendszer, mivel csak tagadott, ugyanakkor gyermekdeden idealizálta önmagát: régen minden és mindenki alkalmatlan, bűnös és gonosz volt, az emberek csak szenvedtek, nyomorúságuk mindig csak fokozódott, és a fekete-fehér szemléletű bűnbak-keresésből önként következett, hogy aki és akik mindennek az ellenkezőjét teszi-teszik, csakis annak lehet igaza, aki pedig a rendszeren belül vonakodik vagy bírál, az a haladást fékezi és az ellenséget képviseli, tehát a szebb jövő érdekében vele szemben minden megengedett. A kapitalista tábor pedig állandóan a szocializmus léte ellen tör, tehát el kell törölni a Föld színéről, és akkor minden rendben lesz. (Akár atomháború árán is, hiszen a győztes szocializmusban úgyis mindenki boldog és szabad lesz.) Ezt az államvallást, ill. ellenvallást tökéletesen kiépített apparátus támogatta, melyet a megbízhatóság, a nép szolgálata jegyében állandóan megújítottak és tisztogattak; Rákosi éppen négyszer annyi kommunistát juttatott börtönbe, mint Horthy. Az örök „ellenzéki” és újító szerepre rendelt értelmiség elvesztette tudat- és társadalomformáló szerepét, és csak akkor nyerte vissza, mártírság árán is, ha ellenzékbe szorult. A tömegek azonban csak akkor támogatták, amikor a rendszertől már nem kaptak kedvezményeket, és a nagynehezen javuló életszínvonal is megtorpant. Ez azonban a lassított felvételhez hasonló életvitel miatt sokára következett be. Nálunk a vesztett második világháború után olyan rövid átmeneti időszak következett, amely a felső polgári demokratikus máz ellenére is alul jóelőre igyekezett lerakni a „szocializmus alapjait”. Elsők között volt a Szovjetunió érdekszférájába való betagolás, melyhez nemcsak a belső (kommunista), hanem a nyugati „segítség” illetve elmaradása is hozzájárult. (A tatárok és a törökök ellen sem kaptunk idejében nyugati segítséget.) Mivel a vesztesek közül egyedül nekünk nem volt szövetségesünk (a horvátokat a szerbek, a szlovákokat a csehek „mentették” meg maguknak, a 66
