Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Katona Imre: Rendszerváltások - visszarendeződések (Korszak- váltásaink mechanizmusa)

rosan zajlottak a hatalmi-katonai és a helyváltoztatások. A bolgártörök (=onogur), majd a kazár törzsszövetségbe betagolódva egyidejűleg életmódot és őshazát is változtattunk, nyugat felé közeledve mindig követtük a közel-keleti és a közép-ázsiai civilizáció mozgását, és a kazár modellt követve önállósodtunk. Előbb Bizánc, majd Róma vonzáskörzetéhez csatlakoztunk, ezzel ezer esztendőre meghatároztuk helyünket. Ha nem is rokoni alapon, de követtük a hunok és az avarok példáját: a Kárpát-medence kellős közepét foglaltuk el, ám az akkorra már kikristályosodott európai feudalizmust és vele a kérészténységet is átvettük, betagolódtunk, nem pusztultunk el.

Fennmaradásunkért vívott harcaink eleddig mind sikeresek voltak, ám a társadalmi és nemzeti szabadságküzdelmek sorra elbuktak. Mai szemmel nézve, minden egyes kísérlet külön és együttesen is tanulságos. Néhány jellemző példát érdemes kiemelni.

A kunok katonai erejére támaszkodó IV. László hadai nyerték meg Habsburg Rudolfnak a Morva mezei ütközetet, segítették őt hatalomra. A győzelem mámorában IV. László még a pápát is megfenyegette: komolyan törekedett egy keleti orientáció megvalósítására, ez szerencsére vele együtt elbukott. Az általunk időközben végleg meghaladott, csak kevéssé ismert és kiszámíthatatlan Kelettel a tatárok után később is számolnunk kellett (török és orosz hódoltság), de kényszerítés nélkül is „kacérkodtunk” vele (kuruc és Habsburg-ellenes mozgalmak), nem is szólva a tudományos-művészi megnyilvánulásokról (Takáts Sándor törökbarát munkái, legutóbb az Attila-rockopera). Ez az idegen segítség sem bizonyult valósnak, sem pedig a modell követhetőnek.

A magyar jobbágyság nyugatias típusú szabadságjogokkal rendelkezett, ugyanakkor nemességünk inkább keleties karakterű volt, legalábbis tömegét tekintve, és Európában a lengyellel együtt a legnagyobb volt a lakosságon belüli arányszáma; a polgárságot azonban nem tudta pótolni. A feltűnően nagy tömeget megmozgató és véres leszámolásra kényszerült jobbágyságot 1514-ben leverte, hozzálátott a teljes és alapos bosszúálláshoz, ám a termelési érdekek, valamint a török fenyegetés miatt szerencsére nem vihette végbe. Viszonylag kisebb volt a bosszú a kurucok leverése után: a két felelős magyar tábornok - Pálffy és Károlyi — igyekezett néhány bűnbakra hárítani a felelősséget és a kisebbeket békén hagyni. E nagyvonalúságnak nem várt talpraállás lett a következménye. 1849 után keményebb számonkérés következett, mely azonban nem lépte át a formális jogi kereteket, meghagyva a jobbágyfelszabadítás vívmányát, folytatva az ármentesítést és folyószabályozást. 1867 után elmaradt a Bach-korszakban történtek számonkérése.

1848-ban a saját érdekei ellen szavazó nemesség, 1918-ban, sőt 19-ben is a polgárság volt a forradalom fő ereje, mindkét osztály egy másiknak a szerepét vállalta, és el is bukott. Nem késett a bosszú 1919-ben sem, de 1922-ben Bethlen István azzal igyekezett leállítani, hogy az országnak nem bosszúért lihegő vagy attól jajgató, hanem munkálkodó emberekre van szüksége. (Visszatért a kuruc mozgalom utáni és a 67-et követő évek gyakorlatához, amikor sem bosszú, sem pedig annak viszonzása nem következett be, ellenben mindkét esetben felgyorsult a fejlődés.)

A gazdasági-társadalmi elmaradottság és a nemzeti függetlenség hiánya miatt még megkésve sem sikerült teljesen a polgári fejlődés útjára lépni, és azon végig is haladni. Az angliai ún. dicsőséges forradalom ezt két menetben és egészséges kompromisszummal megoldotta, de a kontinensen rá jó évszázadra a „megalkuvást” nem ismerő francia forradalomnak csak átmenetileg, majd több menetben sikerült, keletebbre pedig még jobban elhúzódtak, és nemzetibb formát is öltöttek a többségükben elbukott forradalmak és szabadságharcok. A polgári átalakulás vontatottan, mellékutakra kényszerülve folyt, kezdetibb és nyersebb formája kiváltotta a felülről

65