Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

felszólaló ugyanis a romániai magyar művelődés számos gondját-baját bátran kiteregette. Megfenyítésünkre Bukarestből brigád érkezett, minket pedig újabb Canos- sa-járásra kényszerítettek.

Az ellenállás különböző formái — a maguk viszonylagos erőtlenségében is — kiegészíthették egymást. Bármilyen kizárólagosság csak a megtorlásnak kedvezhetett. Aki elolvasta Sütő András — már említett — Szemet szóért című dokumentumokat és naplójegyzeteket tartalmazó könyvét, meggyőződhetett arról, hogy az emelt fő tartását sugalmazó drámák szerzője — állandó lehallgatások, megfigyelés, vegzatúrák és fenyegetések közepette - különféle tiltakozások és segélyakciók elindítója is volt. Gyakran túl az „ahogy lehet” határain... Egészen a Csillag a máglyán 1990. március 19-én őt Vásárhelyen valóságosan is fenyegető szervéti sorsáig.

* * *

Nálam a pohár valamivel később telt be. A Szárhegy miatt rendezett autodafé után a magyarellenes uszításban minden addigi rekordot megdöntő — felülről bátorított — Lancrajan-féle könyv30 kiváltotta sokk következett. Tiltakozásként aláírtam a Sütő kezdeményezte állásfoglalást. Ami az Ellenpontok at illeti, bizonyos kezdeti fenntartások legyőzésével s a szerkesztők (akik között tanítvány, baráti körhöz tartozók is voltak) sorsa iránti jogos aggodalommal együtt, a számok ismeretében felismertem az akció (főleg jelképes és morális) jelentőségét. Evekkel később nyugodtan kijelenthettem: „Számomra a legpozitívabb, amit az Ellenpontok csinált, az a madridi utókonferenciához eljuttatott memorandum volt. Az egy olyan érett politikai dokumentum, ami — szerintem — máig érvényes. Akkor kezdtem el őket valóban komolyan venni. (...) nekem is le kellett vennem a kalapomat...”'31

A szellemi-erkölcsi ellenállás frontján maradva, elfogadtam a másként gondolkozást, s a másként cselekvést, és - nemzedéki távolságok áthidalására is törekedve — párbeszédet igyekeztem kialakítani. így került sor 1984-ben arra a levélváltásra, amelyben Cs. Gyimesi Évával a sajátosság méltóságának a kérdéskörét próbáltuk ellentétes álláspontokról kiindulva, tisztázni. Az 1989-es fordulat után - közös megegyezés alapján — leveleinket nyilvánosságra hoztuk32, később Cs. Gyimesi Éva egyik kötetében újraközölte33.

Noha felfogásainkat nem sikerült közelíteni, ez a valóban rendhagyó episztoláris párbeszéd — mindmáig — nagy élmény maradt számomra. Persze, továbbra is értetlenkedem, hiszen a mai világban egyre határozottabban érvényesülő tendencia éppen az ú.n. „posztmateriális” érdekek és értékek fokozódó fontosságát fejezi ki, s ilyenformán a szolidaritás, a participáció, az önrendelkezés stb. mellett a méltóság ázsiója is növekszik. Azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy annak idején Bibó István egyenesen „az emberi méltóság alapvető felkelésé”-re szólított. Ha ő és előtte Makkai Sándor arra a konklúzióra jutottak, hogy a kisebbségi lét nem emberhez méltó azoknak, akiknek ez a lét jutott osztályrészül, ma sem marad más hátra, mint ezt a fenyegetett méltóságot védeni. Nincs más alternatívájuk, mint a méltatlan állapotok elleni küzdelem.

Hiszem, hogy a Bibó-féle „felkelésinek ez a formája abból a „keserves iróniáiból is meríthet, amelyet — a Szilágyi Domokos költészetét értelmező Cs. Gyimesi Éva a „távoli feltámadás vigasza helyett a meg nem alkuvó forradalmi etikum” kifejezéseként ajánlott.

30 Ion Lancrajan: Cuvint despre Transilvania (Beszéd Erdélyről), Bucuresti, 1982.

31 Molnár János: i.m. 305.

32 Rendhagyó levélváltás 1984-ből, A Hét, 1991,24,25,26,27 sz.

33 Cs. Gyimesi Éva: Honvágya hazában, Bp., 1993,111-139.

63