Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései
Őszintén jelentem ki, nem voltam, nem vagyok ingerült. Tökéletesen megértem és átérzem (hiszen életrajzilag determinált is vagyok erre), hogy a nemzet- és nemzetiségközpontú szemlélet sokakban aggodalmat vált ki. Valamilyen — ehhez kapcsolódó — etnocentrizmus veszélyétől, a nemzeti elfogultságok démonjainak elszabadulásától félnek. A Janus-arcú nacionalizmusnak csak a gyűlölködő felét veszik észre, és a holnapok nagy integrációi vonzzák őket. Azt is megértem, hogy elegük volt és van a kényszerzubbonyként oly sokáig rájuk erőszakolt „elkötelezettségből” (Láng Gusztáv), a hamisnak bizonyult missziókból, s az alkotásban, a művészi irányok követésében szuverének akarnak lenni. Nekem sem volt, nincs is bajom a művészetek terén jelentkező modernitással. Váradon olyan közegben nőttem fel, ahol nem maradhattam idegen az avantgarde kísérletektől, s most vénülő fejjel is — isten bizony — küszködöm a posztmodern befogadásáért. De nem értem, hogy az az irodalom, illetve művelődés, amely egy közösség létküzdelmét, megmaradását szolgálja, miért kerülne éppen a szabadságközpontúsággal kibékíthetetlen ellentétbe? A kényszerzubbony valóban nem a szabad cselekvés elősegítésére alkalmas, de vajon nincs, nem is lehetséges önkéntes, eszmei-morális indítékú azonosulás valamilyen nemes üggyel? És egy kultúra túlélésének a biztosítása nem ilyen ügy? Éppen ezért — visszakanyarodva a Csipkerózsika-vitához — ma sem tartom lényegében elévültnek Gálfalvi Zsolt záró következtetéseit: „Természetesen minden író azt fogalmazza művekbe, amire egyéni tapasztalatai, alkata, érzékenységének irányulása révén fogékony. Egy nemzeti vagy nemzetiségi irodalom egészétől azonban joggal várhatjuk el, hogy műveinek összességével, közösségének és korának alapvető tartalmait szólaltassa meg. Ez az igény nem szűkíti, ellenkezőleg, tágítani kívánja az irodalom színképét”2'3. * * * A .debreceni értekezleten, ahol kategorikusan jelentkezett az az igény, hogy a nemzetiségi irodalmak szemléletének elvi alapjait újraértelmezzék, nem csupán az értékek többszólamúsága, s az az igyekezet vált hangadóvá, hogy az erkölcsi-ideológiai szempontokat az esztétikaiaktól elválasszák, hanem — mint már említettem — a nemzetrészek irodalmainak az egész magyar literaturában elfoglalt helye és szerepe is a tanácskozás gyújtópontjába került. Az 1989-es fordulat után ez a fokozott figyelem teljesen természetes, szükségszerű jelenségként könyvelhető el. Az is természetes és elkerülhetetlen volt, hogy a részek és az egész viszonyának mérlegelésében az egység kiemelése, az összetartozás nyomatékosítása bizonyuljon elsőrendűnek. Normális fejlemény volt, hogy az évtizedekig tartó elszigeteltség, az egymástól való — hatalmi eszközökkel történt — elszakítottság csökkenésével elemi erőként tört felszínre az a követelmény, hogy a nemzetiségi irodalmak teljesítményeit az egyetemes magyar irodalom jelenségeihez viszonyítsák, s a kiemelkedő műveket azonos ismérvek alapján értékeljék. Többen kijelentették, véget kell vetni a kettős mérce eddigi gyakorlatának, ami fékező, színvonalsüllyesztő tényezővé torzulhat. Felmerült az is, hogy revízió alá kell venni a magyar, illetve a nemzetiségi irodalmaik történetének eddigi számos (alapvető) tételét, s ez a fejlemény — visszamenő hatállyal is - további kiigazításokat, újraértékeléseket von maga után. Ez a tendencia bizonyára határozottan érvényesül a jövőben, és nem kétséges, hogy számos termékenyítő szempont kialakulását fogja ösztökélni. Sok nézetkülönbséget, vitát indít még el. Az sem kétséges, hogy ez a folyamat több olyan következtetéshez vezet, 23 23 Gálfalvi Zsolt: Közös gond és felelősség, Igaz Szó,1979, 1. sz. 60