Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Herceg János: Búcsú és emlékezés (Milan Konjovicról)

ma mögött mégis ott volt változatlanul akácfasorával a Csatorna, míg a búzatáblák zöld hajába játékosan kapott bele a tavaszi szél. Mindez látható lett a pusztai kovács, Dudás Gyuri műhelyének hátterében, a tornyos, oszlopos, fehérre meszelt kastéllyal, s a szőke Liszivel, a lágeros lánnyal, fogainak gyöngysorával a nevetésre nyílt piros szájában. Minden programszerűség vagy esztéti- záló készség nélkül oly természetesen, mint az élet.

És mivel nálunk lassan felengedett a szocialista realizmus követelménye, megint a teljes szabadság jegyében születtek meg a Konjovic -képek. Érdeklődése, látása, érzelemvilága tökéletesen nyitott lett megint. 0 az életnek soha semmiféle megnyilatkozása elől nem zárkózott el, s az elefántcsonttoronynál semmi sem volt idegenebb tőle. Titka se lévén a világ előtt, a legintimebb vallomásoktól sem riadt vissza, amihez egyébként bőven adott alkalmat az aktfestés, életművének ha nem is túl nagy, de jelentős része. Ez a nála minden fülledt erotikát nélkülöző, de a bőr színét, a test volumenjét, a csontozat finom vonalait, szóval a női test egész szépségét és magasztosságát világgá kiáltó téma, nála mindig a vallomás őszinteségétől kapta erejét, minthogy a modell a legtöbb esetben szolgált csupán alkalmi feladatot.

Ahogy az enteriőr sem elégedett meg nála valamiféle hangulat érzékeltetésével. Társadalmi állapot és emberi sors kifejezése lett a múló időben, mint a re- zignáltan vallomásos „Karácsonyest” családjával a fenyőfa alatt, s a biedermeier bútordarabok között, egy soha vissza nem térő világ üzenetével.

Külföldi sikerei után a hazai kritika is egyhangú elismeréssel tekintett Konjovic művészetére. S eközben egy szubjektív, rajongásból született véleményt is megemlítenék. A szép szőke szegedi Ingridét, ahogy Milan diszkréten elkeresztelte a maga utolsó érzelmi búcsújában. „Tudja mit szeretek még a képein? A színeinek fényét! Mert ahogy Rimbaud meglátta a szavak színét, úgy őnála hol eláradó napsugárban, hol halk szomorúsággal, mint a halvány mécsvilágtól, fényt kapnak a színek!”

Én meg az ultima verba búcsújával nézek vissza a tengernyi időre, ötven esztendőre öregen is büszkén, hogy mindezt testközelből láttam, s tanúja voltam egy termékeny szenvedélynek, amely példátlan bőségben alakított ki egy izgalmas művészi pályát.

52