Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Herceg János: Búcsú és emlékezés (Milan Konjovicról)
Herceg János Búcsú és emlékezés Milan Konjovicról A A- M. nemrég, kilencvenöt éves korában meghalt zombori festő, Milan Konjo- vic, szőkébb hazája határain túl sem volt ismeretlen. Sőt Párizsban már a harmincas évek elején megtanulták a nevét, hogy aztán az európai képzőművészeti kritika figyelme végigkísérje egész hosszú életén át, megkülönböztetett tisztelettel megállva hat év előtti gyűjteményes kiállításán a párizsi Grand Palaisban. És példátlanul nagy sikere volt 1942-ben Budapesten, a Tamás-galériában, úgy, hogy az akkori kritika szerb nemzetiségére is felhívta a figyelmet, miközben Elek Arthur és Féja Géza méltatta lelkesen művészetét többek között, párizsi barátai pedig: Czóbel, Kmetty meg Diener-Dénes a küzdelmes kortársak szeretetével vették körül. Valóságos kis tüntetés volt ez a második világháború kellős közepén a szerb festő mellett, s szinte természetes volt abban a hangulatban, hogy a megnyitó beszédet követőn az ellenzéki Bethlen István lépett Konjovichoz és részvétét fejezte ki az újvidéki razzia miatt. Az elmúlt évtizedekben pedig két nagy, egész életművét bemutató kiállítása volt Budapesten - 1971-ben a Műcsarnokban, 1988-ban Óbudán -s néhány nagyobb magyar városban, mint például Baján és Pécsett, minden szocrealista hangoltságot elnémítva. De Konjovicon kívül nem is tudok még egy festőt, aki több mint hetven éven át lett volna képes ébren tartani magában a teremtő munka szenvedélyét. Háborúkon, impériumváltozásokon, fogságon és forradalmi időkön át, mindenkor megőrizve művészi autonómiáját, azzal válaszolva minden emberi és történelmi kihívásra. Mint akit oly szorosan vett körül alkotó egyéniségének varázsköre, hogy abból semmi sem tudta kimozdítani. Mert mindenre, ami az életben érte, öröm, gyász, szerelem, részvét, fájdalom, arra a lelkesedés mámorában éppúgy, mint a csalódás vagy a megalázottság állapotában mindig a művészetével reagált. Több ezer műve élő tanúságtétele ennek a hetven évnek. Csaknem függetlenül az útkeresés, a kezdet éveitől, minden képe ugyanazzal az intenzitással és kifejezési vággyal mondja el a maga festői anyanyelvén azt, amit látott, ami megihlette és munkára késztette. Az meg aztán igazán csodálatos, hogy minden vásznán mennyire ő, nemcsak vérmérséklete túlfűtöttségével, de a keze nyomán maradt festői beszéd dialektusában is. A tizenöt éves gyerek már kész, befejezett egyéniség, mert pontosan el tudta mondani, amit akart az erdő lombjain átsütő napfénnyel, temperamentumát és sajátos látásmódját is hozzáadva természetesen, a való összefüggéseire szintén csalhatatlanul ráhibázva, mint évtizedek múlva a rég kialakult művész, akinél már az ami lett fon49
