Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Herceg János: Búcsú és emlékezés (Milan Konjovicról)

tos s nem a hogyan. Még nincs húszéves, amikor olyan nagy lendülettel, széles ecsetkezeléssel és indulatosan megfesti Önarcképét, mint később se hívebben soha. Ez a ráhibázás nem a véletlen játéka volt, hanem született csalhatatlan- sága.

Én azonban most nem szeretnék képzőművészeti elemzésbe bocsátkozni illetéktelenül. Inkább az embert hoznám testközelbe, aki persze nem választható el a festőtől, ha fellépésében és egész megjelenésében százszor egy letűnt úri világ környezetében kapta is az alkalmazkodást érzékeltető nevelést, a többnyelvűség gyakorlatában, amire aztán már könnyű volt ráépíteni az európai attitűdöt. Apja magyar országgyűlési képviselősége lehetővé tette neki, hogy az első világháború éveit meglehetősen szélárnyékban vészelje át. így a tisztiiskola mellett esti rajztanfolyamra is eljárhatott Budapesten, úgyhogy a piávei frontról szerencsésen hazatérve nem volt kétséges előtte a művészi sors vállalása. Prágába ment, amely valamiféle százados szláv álom megvalósulását ígérte.

A csalóka álom helyett ez jóval sorsdöntőbb év volt Konjovic életében. Már azzal is, hogy ott ismerkedett meg Emma Mastocskával, későbbi feleségével, aki egyformán volt szigorú kritikusa és rajongója egy életen át. Prága után Bécs következett, ismerkedése Kokoschkával és a fiatalon meghalt Egon Schiel műterme, majd Párizs, ahol felfedezte magának Cézanne-t és Van Gogh-ot. Emma is vele volt, s igyekezett varrással pénzt keresni, mert amit Milan otthonról kaphatott, nem volt elég.

Akkori képein egyféle érzelmesség is megszólal, mintha minden lenyűgöző robosztus ereje ellenére a líra is jelentős tényező lenne művészetében, ahogy égő színeivel és a téma újjáteremtésének ritmusából később is mindig hallatszik vidám scherzókban vagy a férfias mélabú gordonkahangján az érzelmesség jelenléte, mintha a muzsika így köszönné meg fiatalkori zenei érdeklődését. Pedig Párizsban mérföldes léptekkel távolodott el Konjovic a gyerekkortól, s az otthoni tájtól, jóllehet odakinn még nem találta meg az őt megillető helyet. Festői témaköre megelégedett azzal, ami általánosan európai volt. De hát Cézanne-nak is izgalmasabb volt egy időben az alma megfestése, mint a tájé, amelyben élt. Konjovic nál azonban a merőben festői feladatok nem maradtak se megoldatlanok, se sikertelenek.

És akkor, néhány évi párizsi élet után, haza kellett jönnie, mert Emma keresete sem volt elég. S a csoda itthon várt rá. A hazai táj varázsa oly erős volt, hogy teljes odaadást követelt. A búzatáblák és kukoricaföldek végtelensége a messzeségbe vesző láthatárral, soha el nem fogyó, mindvégig izgalmas témaköre maradt, mint egy varázslatos világ, amely eddig néma volt, s most neki kellett megszólaltatnia. A maga módján sajátos temperamentumát is hozzáadva, európai hangvétellel, hogy egy sem előtte, sem utána nem volt sajátos művészetnek legyen a törvényhozója. A zsíros, fekete bácskai humuszt persze falvak és városok szegélyezték, egy nem kevésbé eredeti konglomerátum népével, hogy ebből a hibrid földrajzi egységből egy különös, sehol másutt nem érezhető légkört teremtsenek. A felfedezés oly erős és izgalmas volt, hogy nem lehetett elválni tőle, ide kellett kötnie magát, egy könnyű istenhozzáddal elköszönve Párizstól és a nagyvilágtól, de nem miként fáradt vándor, aki csendes lemondással megül a szülőföldön. Ellenkezőleg, az erőt gyűjtő, s a maga igazáért küzdő embernek azzal a biztos tudatával, aki nem tud így maradni, s Adyval szólva: szeretné magát megmutatni a nagyvilágnak is.

50