Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Erdély lelki foglya (Cs. Szabó László levelei Veress Dánielhez Sepsiszentgyörgyre) - Közreadja Veress Dániel
Mint a középkori francia költő, csak szomorúságot, sírást és koporsót látok mindenütt. írtam, hosszú szünet után, két prózaverset a Pokoltomácban. Erdélyi vonatkozású az egyik. Kinyomtatásuk után (valószínűleg áprilisban, okvetlenül elküldöm. A család nyugtalankodik, mert nem adsz életjelt. Azt szoktam rá mondani: író, több a dolga, mint másnak, az író ér rá legkevésbé levélírásra. Szívességedet előre igen hálásan köszönöm. Szeretettel ölel Cs. bátyád 28 48, GLOUCESTER MEWS W.2 3HE 1976. szept. 29. Kedves Dani, Hálásan köszönöm szept. 19-i leveledet, s a folyóiratból kioperált és mellékelt tanulmányt. A szerkesztőség már küldött egy példányt - amúgyis nagyon kedvesen küldik a lapot -; meleg kószónetemet kiegészítettem azzal a kéréssel, hogy ha lehet, alkalom adtán postázzanak még kettőt. Szerető jó kezekbe szántam. Szívből sajnálom, hogy fiad felvételi kísérlete egyelőre nem sikerült; elhiheted, mennyire szurkolok, hogy ne legyen az utolsó szó ebben az ügyben, katonáskodása után. Korai sérelmek okoznak a legtartósabb sebeket, igaz, hogy edzenek is. De ott egye a nyavalya, ez a megveszekedett század egyebet se tesz, mint edz, edz! - mit akarhat, talán, hogy a lélek olimpiai bajnokai legyünk mind? A tanulmányt egyetlen sajtóhiba nélkül, nagy gonddal és szép beosztással közölték. Törődtek vele. Meghatott ez a rendjén való kis feltámadás: ott végzem, ahol kezdtem, Kolozsváron, a veterán író megtér oda, ahol ími-olvasni tanította az édesanyja. A kör bezárul, ha csupán jelképesen is. Persze, ha esetleg máskor is kémek, igen szívesen küldök, s nagy tisztességnek tekinteném. Dani, a Királyhágó s a Lajta közé eső Landot, Ofen-Pesthél egyetemben én már leírtam, kár akár oktatnod, akár dorgálnod őket, hülye és gyáva gyerekeken nem fog az értelmes szó, igazán drágább lehetne az időd. A Nemzetközi P.E.N. világértekezletén, amit egyébként végig ívben elkerültem, kint járt nagyon becsült öreg költő barátom. Evek óta következetesen a rádióban is, nyomtatásban is igen bátran viselkedik a dolgomban (és semmi baja nem támad belőle, de azért mások, citerázva, sunyítva mégsem okulnak); megemlítettem neki a készülő, esetleges közlést, fanyar elégtétellel mosolygott, annyit mondván: „no, ebből is diplomáciai ügyecske támad és újabb féléves letiltásod”. „Hogy-hogy?” kérdeztem, mint kis ártatlan, „máskülönben publikáltak volna?” Felkacagott. „Egy fenét”. Hát ezért nem veszem őket semmibe. Marad számomra Erdély, olykor-olykor, s ha kitart a kegyelem, marad olykor a nagyvilág, ez csak elég? Visszagondolva a műsorfüzetedre is, kettő null a javatokra; ha szerencsénk van, lesz még három null is, - micsoda tragikomikus meccs! Ez csak elég, mondom, annál inkább, mert hónapról hónapra fáradtabb vagyok, koromhoz képest is a kelleténél jobban. Éppen ez a betegség. Nem látszik kívülről, nem is fáj semmid, csak örökké gyönge vagy, kilencven évesek a negyven évesnek látszó lábaid, s folyton arra gondolsz, hogy az élet csak hanyattfekve jó. De - teszed hozzá, akkor miért nem örökre? 46