Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Balla Zsófia: Egy pohár fű; Nagy Gáspár: Mosolyelágazás; Kántor Péter: Fönt lomb, lent avar; Tóth Erzsébet: Arcod mögött május; Banos János: Beteljesedett; Szervác József: Előszó; Géczi János: Mágnesmezők, Magánkönyv; Zalán Tibor: Kívül)

utóbbi évtized versei a folytatásról, csöndje a keresésről tanúskodnak. S e keresést aligha indokolhatjuk azzal, hogy az eddigi versbeszéd alkalmatlan a mai megszólalásra. Inkább arról van szó, hogy a megváltozott léthelyzet és létszemlélet igényli a másfajta beszédmódot. Hiszen e költészet kezdeti nagy témái, a szerelem, az ifjúság, a költészet, az etikus világ megteremtésének igénye, azaz egyfajta politizálás mind valamifajta kudarcsorozatba torkolltak, egyik sem bizonyult megingathatatlannak. Változott és változik minden, s az ifjúság elmúltával „Ez most más idő, minek fólkelni-idő, / AZ UTAK, A TÁRSAK, A KIRÁNDULÓIDŐK VÉGE, Ó, IDŐ.” Ugyanakkor „mi ez ahhoz képest, hogy az ember csak fekszik / az ágyában és nem hal meg, de nem is él?” (A macska). Alapélmény ez, olyannak lenni, „mint akinek az élete még el sem kezdődött / és akinek már végétért / de meghalni nem akar még” (A Village lépcsőin). A visszatekintő számvetés szerint „viszonylagos jólétben viszonylagos létben / verseket írtál egy meg sem született gyermek / kék szeméhez” (Őszi testhelyzetek).

Szinte teljessé nő a meg-nem-elégedettség, s ez is növeli a csöndet, hiszen „nem lehet úgy / verset írni, ha az ember egyszerűen rühell magára nézni” (Rongyból és porcelánból). Akár átmeneti, akár végleges ez a személyiség-állapot, a költészetet illetően termékeny lehet, s mind a mostani állapot, az elégikus búcsúk, emlékezések, borongások és borzongások világa, mind az élménykömek valami másfajta és más szemléletű kifejezése ígérheti a költői személyiség kitörését.

Ehhez nem előfeltétel, de segítség lehet a magánember és az irodalmi ember ama patthelyzetének a feloldása, amelyről a kötetzáró beszélgetés tanúskodik: a szerző sem az irodalmi, sem a tágabb közéletben senkivel és semmivel nincs megelégedve, s korábbi nyitottságát egy végletes befelé fordulás váltotta fel. {Antológia Kiadó, 1993)

Bános János: Beteljesedett

Egyetlen szűk évtized alatt a negyedik kötet jó ütemű pályát sejtet, ám az első kötetet évtizedes publikálgatás előzte meg, s a késlekedő igazi pályakezdés Banos Jánosnak sem feltétlenül vált hasznára. S a Látlelet! (1984) után, amely a Magvető pályakezdő sorozatába illeszkedett, a Széthasadt szájjal (Salgótarján, 1986) és a Kóborló karácsony (Népszava, 1990) az irodalmi élet figyelme szempontjából periférikus kiadvány volt, alig említették. Félő, hogy a kiadók mai nagy száma hasonló sorsra juttatja a „pályakezdő” lakiteleki kiadónál megjelent új kötetet. Egyelőre ezzel se nagyon lehet a boltokban találkozni.

„Beteljesedett” volna Banos János költői sorsa is? S negyvenéves korára végleg az irodalmi élet pereme marad az övé? Reménykedjünk, hogy nem így lesz. S ha áttörésre nem is, a megmaradás jogához fontos érv a negyedik könyv. Hiszen — legyünk nyersek — a költő eddigi helyzetéhez nem csupán kiadástechnikai gondok járultak hozzá. Egyenetlen az eddigi pályaív, a szokásosnál több benne a bizonytalanság mind a szemléletben, mind a költői eljárásmódokban. Pedig Banos János született költőként mutatkozott be húszévesen. Vagy éppen ez volt a gondok fő forrása? A spontaneitás és a tudatosság helyes arányát kellett s kell ma is megtalálni? A nép- költészet ihlető testmelegét és a poéta doctusok világát összeegyeztetni? Alighanem erről van inkább szó. S közben — egyáltalán nem mellesleg — fel kellett dolgozni a többszörös életformaváltást is: a nógrádi kis faluból elindulva előbb fővárosi munkássá, majd értelmiségivé, újságíróvá és költővé válni.

77