Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Miszlai Gabriella: A hús álma a fényről (Tornai József: A szerelem szürrealizmusa)

meidbe csúszva, / lángolva merült el Lédától / a hattyú / a teremtés—halál millió éveiben. ”, s kép adja tudtvd a főhajtást a természet csodája éreztén: „ egyre megnyílóbb fehér, / egyre szétszakíthatatlanabb lett / az ámulat-zászló.” A törzsi világ mítoszait idéző képsor mutatja meg az elhagyatottság és a reménytelenség fájdalmát az egyik szerepjátszó versben, az első indián-énekben: „szarupáncélos szerelmem / fönn úszik az égen, / ott fordul a mozdulatlan kék-erdők felé / nehéz kő-hátával, / körül- állja a Kis Medve, a Nyúl, / a Fiastyúk, a Kutya; nézik / a jeges tüzébe dermedő Tek- nősbéka-csillag / fényuszályát.” A menny és a pokol között ingadozó szerelmes sorsa is látomásban rögzül, merész képekben jelenik meg a szerelem kettőssége: „hónaljadból gyöngyházcsöppeket / iszom, ha életben maradok, / te karcsú-pengéjű máglya: / erre kell ráborulnom”. A versek a hétköznapokból természetes kapcsolódással távolodnak el a látomások, a szabad asszociációk világába. „... és a kisszoba / heve- rőjén szeretkeztünk” hangzik a tárgyilagos leíró mondat, hogy aztán a következő sor egy másik szférába ragadja az olvasót. „Különösen / a tengeri fűként ostromló hajad / meg a combjaid hársfaillata / tapadt meg / az idegeimben”, s egy banális háztartási balesetről szóló újsághír hétköznapiságával oldódik meg az utolsó sorokban a vers címének különös és titokzatos képe: „Ott térdeltem a csigolyáidra feszülő / fényt és édes verejtéket / csókolgatva / végigsimítva számmal / vízen-futó-lámpa- láng-hosszú gerincedet. / A drága korállhidat, / mely kettétörve / hevert a kövezeten / másnap reggel, / mikor a konyha magasából / lezuhantál.”

A látomások építőkövei leggyakrabban a metaforák, ritkábban a hasonlatok. Van vers, mely nem áll másból, mint metaforák sorozatából és láncolatából; s csak két makacsul visszatérő mondat, a „megmondom”, s a „hogy nem szeretsz” nem hagyja széthullni, és fogja össze az eget és poklot bekalandozó képeket. így válik aztán az Oroszlán és telihold című vers vádló és panaszkodó imává. A tizennégyszer fölhangzó „te gyümölcsasszony’ avatja szintén varázslássá és imává a harminchárom soros, metaforákra épülő Gyümölcs-asszony című költeményt.

Néha a metaforák jelképekké is válnak. Ilyenkor a szerző azzal hívja föl az olvasó figyelmét, hogy nagy kezdőbetűt használ. Az Örök Kívánás Temploma szimbóluma a férfi szerelmi vágyakozásának, titokzatos hely, asszonytestet formáz, az ide betérő térdepel és vár az „elhagyott oltár előtt”. A magyarázatot az utolsó előtti versszak adja meg: „... ez ilyen nyitott ajtajú, / mégis húsba zárt templom.”

A metaforák egy régóta épülő költői életművének részei, téglái. A paradicsommadár, mely az Oroszlán és telihold című vers harmadik sorában jelenik meg, címadó verse volt az 1959-ben megjelent első kötetnek, a látomások tavai kép fölidézi a fordításkötet címét, a Boldog látomásokat, a kopár homoktájak is megjelentek már címként. Nap jár a hpmoktetőkön, ez volt a címe az első novelláskötetnek. Még erősebb a kapcsolat az Adám és Éva oltára kötet képeivel és metaforáival. Az, hogy a képek újra és újra fölbukkannak, megismétlődnek, újraformálódnak nem véletlen, hanem a belső világ gazdagodásának és folyamatosságának a kifejeződése, s egy tudatos költői fölfogás eredménye. A dolgok megnevezése, a jelkép, a képzettársítás, a metafora a versírás egyik legfontosabb kifejező eszköze a szerző számára. „Tömörré, ámyalttá és súlyosakká teszik a verset. Más módon megközelíthetetlen rétegekbe is le tudnak velük fúrni” — úja 1982-ben megjelent kötetének egyik esszéjében.13

Ez az elképzelés és az a tény, hogy a versek érzelemvilágát és gondolatait képek hordozzák, elvezet minket ahhoz a kérdéshez, szürrealista költemények-e a kötet versei. A kötet címadó versében egy tárgyilagos kijelentés hangzik el: „Ez a szerelem szürrealizmusa.” A mondat nyelvtani szerkezete, szövegkörnyezete egyértelműen azt mondja, hogy a szerelem az, ami szürreális, a szerelem képes elvezetni minket egy létünkön túli világba; s ha tudni akarunk róla valamit, megérzéseinkre és sejtelmeinkre kell hagyatkoznunk. A józan megállapítást azonban képsor vezeti

69