Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Miszlai Gabriella: A hús álma a fényről (Tornai József: A szerelem szürrealizmusa)
ész pedig fölismeri, hogy „szerelmes voltam valakibe / akit nem szerettem”, s azt is, hogy ez a szerelem imádat és pusztítás volt: „Féltünk egymástól és /vigasztalanul szomjaztuk egymást”, s ebből a helyzetből egyetlen kiút van: a lemondás. Az ötvenedik vers a végleges megszabadulást ünnepli a napfényre kizúdult, j kitódult, kibukott a rab”, hogy a következőben ismét alázatosan hajtson fejet „az Örök Kívánás Templomá”-ban. Kísértenek tovább a káprázatok, s az ötvenhetedik, az utolsó versben, az epilógusban legyőzhetetlenné és örökkévalóvá válik a „minden szerelmek szerelme”, az „annyi fél-szerető után” érkezett „egyetlen egész szivárvány”. A történet, a dráma egyes szám első személyben, a férfi szemszögéből hangzik el. Van azonban három vers a kötetben, melyet helyzetdalnak, vagy a szerző szóhasználatával szerepjátszó versnek nevezhetünk. A három indián dalban - melyek jól mutatják a költő kötődését a törzsi kultúrához — az egyes szám harmadik személy szólal meg, hogy világgá kiáltsa fájdalmát az elérhetetlen feleségről. Ezek a versek is részei az érzelmi hullámzásnak, de időben és hangulatban eltávolítanak, s még inkább mítosszá emelik a történetet. Mezőversek és énekversek Az ötvenhét versből ötven nem oszlik versszakokra, ritmusa a magyar tagoló vers ritmusát követi. Nemcsak a szótagszámok, hanem az ütemszámok is szabálytalanok, a ritmust csak a meg-megjelenő gondolatritmus erősíti föl, teszi lüktetőbbé. A megoldást Gáldi verstana nyomán litániaritmusnak is nevezhetnénk. Ezek a versek azonban nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is íródtak. A sorok elrendezése különleges, néhány mondat vagy csak néhány mondatrész az előző sor közepe vagy vége alatt helyezkedik el; így szabálytalanságával különös tipográfiát hoz létre, melynek azonban funkciója van: a szem számára is fölsorol, kiemel, lezár. Maga a szerző térbeli versnek, mezőversnek nevezi ezt a verstípust, s egyik tanulmányában meg is magyarázza, miért választotta ezt a sajátos tördelésmódot. „Ez az érzékelésmódnak új lehetősége, mert meg kell szerkeszteni azt is, hogy kifejezések, sorok hol helyezkednek el a lapon, ez új izgalmat jelent, amit már nem tudok nélkülözni.” 2 Ebből az érdesen zenei, vizuálisan is megkomponált egységes verstömegből kiválik tizenhét vers. Ebből három a hagyományos szabadvers-stílusra emlékeztet: versz- szakokra bomlik, de a sorok nem rímelnek, az ütemek és a szótagok száma is változik. Tizennégy vers azonban rímes, rímelésük szabályos, megtalálható közöttük a páros rím, a hármas rím, a kereszt- és ölelkező rím egyaránt. Néha megjelenik egy- egy rímtelen sor, mely egyedi helyzete miatt kiemelődik, s így felhívja magára a figyelmet. A Fejfa a szerelemnek c. vers nyolc sorból áll, hét sora két ütemre bomlik, szótagszámuk is inkább szabályos, az első négy sor hetes, a nyolcadik szintén, a hatodik és hetedik sor nyolcas. Az első négy sor keresztrímes, az utolsó háromban ölelkező rímet találunk. Egyedül az ötödik sor rímtelen, s azzal is fölhívja magáira a figyelmet, hogy a vers legrövidebb sora; mindössze négy szótagból áll. Ezzel a megoldással válik két részre a strófákra nem bontott vers: az első négy sor a múltról, az együtt töltött évekről szól, a rímtelen rövid sor pedig bevezeti és meg is indokolja a magányos, borzongató jelent. Hasonló megoldású az Új isten-képmás c. vers, melynek hat szakasza háromsoros, mindegyik sor egy-egy állapotot fejez ki, monoton rímeit a határozói igenevek végződései adják. Itt egyedül a harmadik strófa második sora rímtelen, s ezzel arra hívja föl a figyelmet, hogy ez a sorvers a szerzőjére vonatkozik, ő a „tavaszi záporok újszülöttje”. Ez a kiemelés előkészíti a hetedik és 64
